Jó néhány éve eldőlt már a vita, vajon áru-e a kultúra, vagy sem. Ma már ki vonná kétségbe, hogy a modern tőkés gazdaságokban a kultúra is áru.#<#
Létrejött tehát egy új diszciplína: a kultúra-gazdaságtan. Ilyenformán nem hat az újdonság erejével, hogy a hagyományos ágazati gazdaságtanok, mint az ipar, az agrárium, a kereskedelem gazdaságtana és a még serdülőkorát élő oktatás-, sport- és egészségügy-gazdaságtan kutatási “termékei” mellett nálunk is megszülettek a kultúra-gazdaságtan első kísérletei. Ezt bizonyítja a vizsgált kötet, amely 23 különféle témakörű, változó színvonalú dolgozatot tartalmaz. A 21 szerző szemléleti módja, kutatási módszerei is különbözőek, hiszen ismeretlen vizeken hajóznak.
Az elismerést érdemlő tanulmányokból egyértelműen adódik a következtetés: a kultúrával foglalkozó vizsgálódások csaknem leküzdhetetlen nehézsége néhány különösen fontos fogalom tisztázatlansága. Voltaképpen miről is van szó? A kultúrának mint a kutatások, elemzések kiindulópontjának egyértelmű és világos meghatározásáról. Ez pedig mindmostanáig nem járt sikerrel. Emiatt célravezetőbbnek látszik egy szűkebb kultúra-gazdaságtan fogalommal operálni, s e szakma művelőinek a talán jobban körülhatárolható kulturális szféra gazdálkodásával a kulturális javak és szolgáltatások gazdasági vonatkozásaival foglalkozni.
E kötet írásaiból nem áll össze egy többé-kevésbé egységes szemléletű és szerkezetű, konzisztens kultúra-gazdaságtan. Ilyen igényekkel még nem is léphetünk fel, és emiatt az illusztris szerzők nem is marasztalhatók el. Ilyenformán a széles választékból csupán néhány téma önkényes kiemelésére vállalkozhatunk. Többször visszatérő probléma a kultúra és a piac rendkívül bonyolult és összetett viszonya. Ha ugyanis a kulturális termékek és szolgáltatások jelentős hányada – a példák vég nélkül sorolhatók – nem nevezhetők hagyományos árunak, akkor nem is helyes kitenni azokat a piac “farkastörvényeinek”. Ezért is foglalkozik több írás az állami beavatkozás különféle formáival – és a mecenatúrával. Ezért is érdemel kiemelt figyelmet az állam kultúrpolitikája, amelynek éppen politikai célok érdekében a maga eszközeivel nem “illik” a kulturális, művészi értékrendet befolyásolni.
A kulturális javak jó része sajátos áru, amelynek piaca is különleges. A legkifejezőbb idevágó példák a művészeti alkotások. “Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló” – olvashatjuk Kosztolányi szép versében. Ez az analógia érvényes például festményekre, szobrokra, művészi kerámiákra és egyebekre. Hiszen kinek jutna eszébe – mondjuk – egy Rippl-Rónai-festmény, vagy Kovács Margit-kerámia értékét – és árát – a hozzá felhasznált alapanyagok és az önkényesen megállapított munkadíj alapján meghatározni. Egyébiránt a jól ismert gazdasági törvények és szabályok akkor is használhatatlanok, ha például arra keressük a választ: vajon miért kelt el a közelmúltban egy Rembrandt-festmény 12,7 millió dollárért, vagy miért fizetnek egy filmsztárnak az Óperenciás tengeren túl egyetlen szerepért több tízmillió dollárt. Minderről lehet ugyan szellemes tanulmányokat írni, de megnyugtató magyarázatot sem a pszichológiai, sem a filozófiai megközelítés nem ad.
A szóban forgó tanulmányokról e sorok írója csakis azt a tanulságot vonhatja le, hogy e tudományág még gyermekcipőben járó művelőinek munkássága főként akkor kecsegtet tartós eredménnyel, ha a kutatások középpontjába a közművelődés, a tömegkommunikáció, a digitális kultúra közgazdasági, pénzügyi, szervezeti kérdéseit állítják. Ezek az írások tanúsítják: valami elkezdődött. Várjuk a folytatást.
