Tuti üzlet – suttogja a telefonba a bróker, és a vonal másik végén a gyanútlan háziasszony még a családi dugi pénzt is abba a részvénybe fekteti, amit a kereskedő ajánlott neki. A papír mögött álló “tuti” cég árfolyama persze két napra rá összeomlik a börzén, a bróker azonban még jó áron túladott a részvényein, amivel esetleg éppen a saját vagy a cégének portfóliója volt telis-tele. Ismerős és a különböző amerikai brókerfilmekben nagyon is gyakran megénekelt történet ez ahhoz, hogy elhiggyük: nálunk minden rendben van ezen a téren, és a hazai befektetési szakembereknek egyáltalán nem hajlik maguk felé a kezük, amikor forint százmilliókat kezelnek, és ugyanennyit érő információkkal találkoznak naponta.
Látszólag azonban ez a helyzet, hiszen igazi, törvénybe ütköző bennfentes ügylet csak elvétve kerül nyilvánosságra, s jogszerű, ámde nem “kóser” etikai ügyek sem nagyon borzolják a kedélyeket. A Befektetési Alapkezelők Magyarországi Szövetségénél például nem találkoztak ilyen jellegű panasszal, a brókercégek krémjét tömörítő Befektetési Vállalkozók Szövetségénél pedig arról számoltak be, hogy az etikai bizottság elé fennállásuk óta még egyetlen ügy sem érkezett. “A látszat csal” – mondja ezzel szemben Radácsi László, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Vezetőképző Intézet kutatója, aki szerint – bár a kilencvenes évek eleje óta sokat tisztult a piac, és most már az üzlet sokkal tisztességesebben zajlik – ügyek igenis vannak, csakhogy a cégek megpróbálják csendben elintézni a panaszokat az ügyfelekkel.
RÉMTÖRTÉNETEK. Sztorikat persze mesélnek kereskedőkről, akik biztos haszonnal kecsegtető papírokat vásároltatnak meg barátaikkal és üzletfeleikkel, vagy éppen olyanokról, akik a kuncsaftok limitáras megbízásaival játszanak, és az allokáció során előbb a saját vagy a baráti ügyfél által tett megbízást teljesítik.
Az ötletek tárháza azonban oly kifogyhatatlan, hogy az értékpapír törvény – amellett, hogy a bennfentes kereskedelemre, az üzleti és értékpapírtitokra vonatkozó tilalmakat részletesen taglalja – lényegében egyetlen bővített mondattal intézi el az ilyen ügyletek megelőzésének módját. E szerint a jogszabály a befektetési vállalkozás vezetőinek és alkalmazottainak személyes üzleti tevékenységét, annak feltételeit és nyilvántartásának módját is a cégek által kidolgozandó belső szabályzatok hatáskörébe utalja.
A belső utasítások elfogadására hivatott Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) tájékoztatása szerint különböző részletességgel mindegyik vállalkozás igyekszik egyértelmű “sarokköveket” kijelölni az alkalmazottak számára, a konkrét megoldási módok azonban, “ahány ház annyi szokás” alapon, különböznek.
SZABÁLY-ÍZELÍTŐ. A brókercégeknél általában engedélyezik azt, hogy az alkalmazottak részvényekkel, értékpapírokkal üzleteljenek, korlátokat és részletes szabályokat inkább a kereskedés mikéntjére és a nyilvántartásra állítanak föl.
Szinte valamennyi brókercégnél kikötik például, hogy különböző befektetéseiket az alkalmazottak csak és kizárólag saját cégükön keresztül bonyolíthatják éppen azért, hogy ezek az üzletkötések “szem előtt legyenek”. A szabályzatok általában nagy teret szentelnek annak is, hogy az alkalmazottak befektetéseiről nyilvántartást vezető belső ellenőröknek milyen határidővel kell bejelenteni a különböző üzletkötéseiket. Ezekkel a kikötésekkel mindenképpen ki lehet küszöbölni azt, hogy az alkalmazott kétes ügyletbe keveredjen, azt viszont aligha, hogy ismerőseivel összejátszva más cégnél húzzon hasznot az információiból.
A dolgozókra legtöbbször egyébként ugyanazok a formai szerződéskötési szabályok vonatkoznak, mint a mezei ügyfelekre, vagyis éppen úgy ügyfélszámlát kell nyitniuk, az esetleges szóbeli megbízást írásban is meg kell erősíteniük, vásárlás esetén pedig a limitárat és a megbízási díjat nekik is letétbe kell helyezniük.
A különböző üzletszabályzatok abban már mutatnak eltéréseket, hogy milyen “jogszerű” ügyleteket engedélyeznek.
Egyes cégeknél például már a szabályzatban is kiemelik az úgynevezett “front running” gyakorlat tilalmát, vagyis azt, hogy az ügyfél megbízásának teljesítése előtt a cég saját dolgozója hasonló ügyletet kezdeményezzen, amennyiben ezzel a kliens kötése kerül veszélybe. Van, ahol egyenesen írásban is rögzítik az elvileg evidenciának számító alapelvet, hogy a megbízások teljesítésénél a “preferencia sorrendben” az ügyfél áll az első helyen, a brókercég és a munkatárs csak utána következik. Radácsi László szerint ez is arra utal, hogy nem a múlté még a piac kialakulásakor oly jellemző gyakorlat, amikor egyes brókerek hitvallása szerint “először magukra, majd a családjukra, barátaikra, aztán a cégükre és csak utoljára az ügyfelekre” gondoltak egy-egy ügylet megkötésénél.
Több brókercégnél tilos a határidős kereskedés, az opciós megbízások, a “short selling” ügyletek teljesítése, vagyis, hogy egy befektetési terméket az alkalmazott eladjon még annak megvásárlása előtt. Emellett gyakran külön kikötik, hogy a belső ellenőr időlegesen teljes körű tilalmat is elrendelhet valamilyen befektetési formára.
Általában külön előírások részletezik azt, hogy az alkalmazottak és közeli rokonaik mindenféle vizsgálat nélkül bennfentes személyeknek minősülnek a cég által forgalomba hozott értékpapírok esetében, és azt is, hogy milyen vételi, eladási szabályok, valamint nyilvántartási kötelezettségek vonatkoznak ezekre az ügyletekre.
Kissé szigorúbb szabályokkal dolgoznak a vagyonkezelő cégek, amelyeknél a legtöbb esetben kizárják az alkalmazottak értékpapírpiaci privát lehetőségeiből az összes származékos ügyletet éppen úgy, mint a lombardhiteles konstrukciókat, a brókercégekhez hasonlóan tiltják a rövid távú spekulációt. Szinte mindenhol elvárás – bár a belső szabályzatokban nem mindig kötik ki -, hogy a munkavállalók a saját megtakarításaikat a cég által kínált befektetési konstrukciókban kamatoztassák.
ÍROTT MALASZT. Az üzleti etika kutatója úgy véli: a magyar gyakorlatban nem is mindig a szabályok és az etikai normák hiánya a gond, hanem az, hogy ezek legtöbbször csupán papíron “élnek”, a gyakorlatban viszont nem támogatják meg szigorú szankciókkal, a szabályok érvényesítésére nincsen igazán komoly szándék. Egyelőre sem az állami ellenőrzés réme nem hat fenyegetőleg a cégekre, hogy kénytelenek lennének azt megelőzendő bebizonyítani: nincs szükség “rendőrökre”, mert hatékonyan működik az önszabályozás és kivetik maguk közül a nem odavalókat. Másfelől, a fogyasztók, a közvélemény nyomása sem akkora, hogy erre rákényszerülnének. Nem csoda hát, hogy nincs igazi elrettentő erő, az üzlet pedig, feltehetőleg szép csendesen megy a maga útján.
