A finnyás magyar intellektuel megvetően legyint a bóvlira, ha Las Vegasról kerül szó, és letagadja, ha nagy véletlenül mégis elmegy megnézni.#<# Előítéleteim voltak bőven nekem is, mígnem meghívtak a Judy Bayley Theatre-ben bemutatott színdarabom, a "Komámasszony, hol a stukker?" premierjére, és egy drámaíró-kurzus tartására a Nevada Egyetemen. Viszonylag új elem a kultúra jelenléte Las Vegasban, s a lényeg változatlanul a monumentális világcirkusz és a mindenütt jelenvaló szerencsejáték. Ám az előítéleteim mégis korrekcióra szorultak, mert a hatalmas tőkeháttérrel pazarló (és valóban pazar!) giccs, valamint a már-már megható amerikai euro-sznobizmus az elmúlt évtizedben olyan lenyűgöző új komplexumokat hozott létre, hogy az ember megadja magát. A világ legnagyobb, 4-5 ezer szobás szállodáihoz impozáns nosztalgia-városkák épültek, melyeknek a monumentális abszurditáson kívül valódi hangulatuk, megejtő varázsuk is van. Monte Carlo, Riviera, Párizs, antik Róma, Velence, vagy Európán túl: Luxor, New York, Rio. Ezek közül számomra a legvonzóbb Velence képtelen őrülete volt.
Szent Márk tér, Dózse-palota, Campanile, oszlop a szárnyas oroszlánnal, Rialto, miegymás, és egy Canal – Grande helyett csak Minimale -, de elég ahhoz, hogy valódi gondolákon gondolázni lehessen, dallamosan ordító gondolással, elhajózva a Rialto-másolat és egyéb hidak alatt. Persze, hogy giccs, de olyan monumentális és szakszerű, hogy az ember beleszeret. Odakint dúl a nevadai orkán, itt meg egy egész városrész, rengeteg üzlet, vendéglő, kávéház és látnivaló fölött napsütötte mediterrán ég feszül. Szó szerint feszül, hiszen mesterséges az égbolt, de mégis távlata van, teljesen olyan, mintha! Az ember érzete jó alatta megcsalatva is. Felszabadultan, jókedvűen, mediterrán hangulatban nyüzsögnek a járókelők. Svindli, de jó játék. A “homo ludens” játéka.
Két hetünk alatt többször is visszatértünk ide csellengeni. És már az első nap itt vacsoráztunk, a Grand Lux Caféban, mely a beláthatatlan méretű Casinóhoz kapcsolódik. A vacsora jó volt és drága. Mint a legtöbb vendéglőben errefelé, nyomban hozták a friss meleg kenyeret, sózott vajjal, máris lehetett kortyolni hozzá egy családi borászat (Benziger) illatos Chardonnay-ját. Kértünk mellé egy gorgonzolás salátát is, már csak ez hiányzott a friss vajas kenyérhez meg száraz borhoz, a magam részéről akár be is fejeztem volna a vacsorát. De hát: “mangiare necesse est”. Úgyhogy jött egy karib-tengeri mahi-mahi hal, különleges, enyhén füstös ízével, mangós barbecue mártásban zománcosra sütve, hozzá remek babpüré, felséges amerikai édes krumpli. (Miért nem kapható ez a csemege nálunk?) Nagyszerű volt, csak éppen aludni nem lehetett tőle hajnalig. Levezetésként kószáltunk még a nyüzsgő, csengő-bongó kaszinóban. Feleségem negatív szaldójú flörtöket kezdeményezett néhány félkarú banditával. Mégis jó emlékű hely, mert elutazásunk előtt egyetlen egyszer magam is játszottam (nem igazán érdekel, de szégyen lett volna szűznek maradnom). És első tétre, egy perc alatt nyertem ötszáz dollárt. Meg is tapsolt a közönség. Úriember ilyenkor tovább játszik, és elveszti. Én, mint egy pitiáner bunkó, felálltam, és beváltottam zsetonjaimat. Hát megérdemli az ilyen, hogy nyerjen?
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
