Még csupán kora délelőtt van, de vasárnap lévén máris megtölti a főként családokból álló vendégsereg a Pollo Campero “csirkéző” éttermet Villanueva nyüzsgő főterén.#<# A Guatemala City elővárosának számító, nagy összevisszaságban épült munkástelepülésen az embereknek mostanában a megszokottnál valamivel több a pénzük. Sokan közülük felvételt nyertek ugyanis azokba a helyi üzemekbe, ahol ruhákat varrnak olyan világcégek számára, mint a Gap, vagy a Liz Claiborne. Tíz év telt el csupán azóta, hogy Guatemalában hozzákezdtek az addig szinte kizárólag az agrártermelésre korlátozódó gazdaság diverzifikálásához, s a ruházati ipar immár 77 ezer embert foglalkoztat és 440 millió dollár exportbevételt generál. TÁRSADALMI SZAKADÉK. Azonban e bevételek nem szolgálják megfelelően az ország egészének boldogulását, nem eredményezik a gazdaság átfogó fejlődését. Jóllehet, a kilencvenes évtized végig évi 3 és 5 százalék közötti ütemben gyarapodott a GDP, a társadalom alsóbb rétegeiben ebből vajmi kevés érződött: ez egyike azoknak az országoknak, ahol a világon a legnagyobb a szakadék a szegények és a gazdagok között. Az ENSZ kimutatásai szerint a nyugati féltekén egyedül Haitin rosszabbak a társadalmi mérőszámok. Guatemalában mindössze 3 dollár a napi minimálbér, de az alkalmazottak fele még ennél is kevesebbet keres. A felnőtt népesség egyharmada analfabéta. A családok megdöbbentően nagy hányada lakik ócska vályogkunyhóban, természetesen áram és folyóvíz nélkül.
Guatemala szomorú példaként szolgál arra, hogy a globalizáció nem mindenütt jár áldásos hatással. Kérdés, hogy az export felfutása itt miért nem hozta meg azt a viszonylagos jólétet, ami Délkelet-Ázsiában a hasonló folyamat nyomán beköszöntött. Közrejátszhatott ebben a korrupt kormányzat és a vele összefonódott nagyhatalmú üzletemberek köre. De nem árt emlékezni: Tajvanon, Dél-Koreában és Thaiföldön ugyanilyen állapotok uralkodtak az exportbumm kezdetekor. Az igazi ok tehát máshol keresendő. Guatemala társadalma erősen széttöredezett, egymással szinte állandóan harcban álló csoportokból áll, az országban még egyáltalán nem általános az a felismerés, hogy az emberi erőforrások fejlesztése is ráfordításokat igényel, s egészében véve alig lehet gazdaságpolitikáról beszélni. Emiatt – hasonlóan a legtöbb közép-amerikai országhoz – a guatemalai társadalomból is szinte teljesen hiányzik a középosztály, a dinamikus és diverzifikált ipari bázisról már nem is beszélve, márpedig ezek nélkül nem aknázhatók ki megfelelő módon a külföldi piacokkal való kapcsolattartás előnyei.
A lakosság fele indián, sokuk alig beszél spanyolul. Az ország még csak most kezdi maga mögött hagyni a 36 évig tartó polgárháború rettentő élményét – nem egyszer előfordult, hogy a hadsereg egész falvak népességét mészárolta le. Ellentétben az összehasonlításul szolgáló ázsiai országokkal, ahol a földreform és az előrelátó szociális lakásprogram kiemelte a parasztságot a puszta önfenntartás állapotából, itt a lakosságnak mindössze 2 százaléka birtokolja az öszszes földterület 70 százalékát. Nem csoda, hogy a lakossági megtakarítási ráta körülbelül harmada az ázsiai mutatónak, ami azt jelenti, hogy a beruházások megvalósításához az ország a szokásosnál is jobban rászorul a külföldi szerepvállalásra. S jóllehet már 15 éve beköszöntött a demokrácia az országban, a kormány még mindig nem mer szembeszállni a magát a társadalom fölé helyező gazdasági elittel, amely továbbra is földek és luxuscikkek vásárlására fordítja a pénzét, nem pedig nemzetközileg versenyképes ipari tevékenységek meghonosítására.
MÉLTÁNYTALANSÁG. Függetlenül attól tehát, hogy éppen hány külföldi cég határoz a guatemalai megtelepedés mellett, az ország nem számíthat gazdasági fordulatra mindaddig, amíg elzárkózik a saját népébe való beruházástól. Oktatásra jelenleg a GDP-nek csupán 1,7 százalékát fordítják – ez Csád mutatójának felel meg -, a gyermekeknek csak a fele éri el az ötödik osztályt. A korábban harcban álló felek 1996-ban megkötött békeszerződésének megfelelően a kormányzat látványosan megemelte a szociális kiadásokat: a 4,3 százalékos induló állapottal szemben ma a GDP 7,3 százaléka megy erre. Ám az idén januárban hatalomra került államfőnek, Alfonso Portillónak nagyobb együttműködésre kell rábírnia a gazdasági elitet – de még a saját pártját is -, ha teljesíteni kívánja a békeszerződés másik előírását: azt, hogy a jelenlegi 9 százalékról 2002-ig 12 százalékra kell fölvinni az adóbevételeknek a GDP-hez viszonyított arányát.
KLÁNOK HATALMA. Eddig minden erőfeszítésnek keresztbe tett azonban a gazdaságot a markában tartó alig tucatnyi család (ezek komplett iparágakat ellenőriznek, például a cement-, a cukor, a sör-, a szeszipart és a baromfifeldolgozást). “Miközben Costa Ricában a fiataloknak már 98 százaléka tud írni-olvasni, s ott az iskolákra és az internet elterjesztésére dollármilliókat fordítanak, mi azzal sem törődünk, hogy az indiánok megtanuljanak spanyolul” – ismeri el Carlos Arias Maselli, egy 1500 főt foglalkoztató ruházati cég tulajdonosa. Így azután nem meglepő, hogy a guatemalai üzemekben borzalmasak a munkakörülmények, a munkások pedig ennek megfelelően elégedetlenek. “Mi igenis akarunk dolgozni – hangoztatja Sandra González, aki a ruházati ipar szakszervezeteinek megalakításán fáradozik -, de elvárjuk, hogy ezt méltóságunk megőrzésével tehessük.”
Portillo a gazdasági növekedés felgyorsításával kívánja mérsékelni a szegénységet, a komoly fordulat azonban még évekbe telhet. “A gazdasági nyitás politikáját hirdetjük, mert ez a jövő záloga – mondja Carmen Urizar közgazdász -, az utóbbi 40 évben viszont nem tettünk semmit ebben az irányban, ez teljesen elpocsékolt időszak számunkra.” Guatemala a közeljövőben még nem részesülhet tehát a globalizáció áldásaiból.
