Svájc – így tartja a közhiedelem – a béke és igazdagság boldog szigete, lakosai jólétüket nem utolsósorban patinás és diszkrét bankjaik áldozatos tevékenységének köszönhetik. Ezt az idilli képet tépázták meg a néhány éve világszerte széles körű felzúdulást kiváltó kínos botrányok. Voltaképpen az a sokáig tisztázatlan kérdés került az érdeklődés középpontjába: valójában mi volt Svájcnak – és bankjainak – a tényleges szerepe a második világháborúban? És legfőképpen, hogyan is zajlott le e kis ország és a Harmadik Birodalom gazdasági együttműködése? A leleplezések első fejezete arról a sok pénzről szólt, amit az életüket joggal veszélyben érző jómódú európai zsidók a megbízható svájci bankok megőrzésére bíztak. Az ügy pikantériája abban rejlik, hogy az 1934-ben bevezetett svájci titoktartási törvényre hivatkozva a szőrösszívű bankárok még az ismert számlatulajdonosok túlélő rokonaitól is megtagadták pénzük visszaadását, mégpedig az eredeti tulajdonos elhunytáról szóló hivatalos okirat hiányára hivatkozva. Ám ők is jól tudták: Auschwitzban nem osztogattak hivatalos halotti bizonyítványt.
FELTÖRT TITKOK. Az idők azonban változnak; befejeződött a hidegháború, megértük a világháború végének ötvenedik évfordulóját, számos korábban titkos dokumentum vált nyilvánossá, továbbá az információ szabadságát zászlajukra tűző amerikai politikusok hamar felismerték: az ilyen robbanékony politikai problémák tisztázásra várnak. Az alvó számlák felélesztésére irányuló látványos nemzetközi akciók eredménnyel jártak. Megtörték – ha csak részlegesen is – a svájci banktitkot, kényszerítették a bankokat, hogy nyilvánosságra hozzanak két, bizonyára nem teljes listát a számlatulajdonosokról, továbbá létesítsenek egy emlékalapítványt a túlélők támogatására. E szerény győzelem ellenére valójában soha sem fog kiderülni: mennyi is az áldozatoknak a bankok széfjeiben továbbra is őrzött vagyona.
Az elveszett értékek keresésére indított akciók azonban továbbgyűrűztek, s számos eddig rejtve maradt eseményt állítottak reflektorfénybe. Mindezek előtt Svájc háború alatti kétes szerepére derült (némi) fény. Erre utal könyvünk alcíme: Hogyan húzott Svájc hasznot a náci népirtásból? És fűzzük hozzá: a második világháborúból. Az erről szóló, számos magyar vonatkozást is felsorakoztató, izgalmas fejezetek hiteles dokumentumokra, hírszerzői jelentésekre, sok személyes tanúvallomásra épülnek.
Az érdekfeszítő történet legfontosabb részletei azt tárgyalják, hogy a náci birodalom miként tudta aranytartaléka felélését követően is megszerezni a német háborús gépezet fenntartásához elengedhetetlenül szükséges aranyat. Az életfontosságú valutát csakis a svájci bankok közvetítésével tudták megvásárolni. Méghozzá úgy, hogy az “aranyalap”, a Reichsbankban felhalmozott hatalmas érték a koncentrációs táborokban megölt zsidók ékszereiből, arany fogtöméseiből, továbbá a keleti fronton szerzett zsákmányból, végül a megszállt országok elkobzott nemzeti aranytartalékaiból származott. Mindez ezután a náci boszorkánykonyhában hitelesített aranyrudakká “alakult át”. A svájci nemzeti bank a nácikkal komoly üzleti kapcsolatban állt. “A bankárok nem aggódtak az aranyrudak származása miatt, amelyeken ott díszelgett a Reichsbank pecsétje” – olvashatjuk.
NÁCI BRAVÚROK. Ezért a pénzmosást ügyesen kellett végrehajtani. Éppen a szövetséges felderítés egyik 1946. évi jelentése mutatja be, hogyan mosta tisztára a svájci jegybank a lopott aranyat, majd továbbította azt a semleges Spanyolországba és Portugáliába. De a náci nagymesterek is bravúrosan bonyolították le a pénzmozgatást a svájci bankok és a Berlin felügyelete alatt álló “semleges” fantomcégek között. Ki gondolná, hogy Davost, a tüdőbetegek Mekkáját a német (ál)vállalkozások szigetévé alakították! Itt kell megemlíteni azt is, hogy a dörzsölt nácik saját összerabolt vagyonukat is igyekeztek Svájcba menekíteni. Végezetül egy “humoros” epizód: bizonyos, hogy Hitlernek is volt egy bizalmasa nevén a sok kiadást megélt Mein Kampfból származó svájci bankszámlája. Ám ezt sem sikerült megismerni, mert az ügyfelet megillető titoktartás a Führert is védte.
E könyv elolvasása után eltöprenghetünk annak a háború alatti közmondásnak igazságán, amely így szólt: Svájc egy héten hat napot dolgozik a náci Németországnak, a hetediken pedig a szövetségesek győzelméért imádkozik. –
