Azt hiszem, már szerelmet vallottam egyiszer e hasábokon a kínai konyhának. Sosem értettem azokat a honfitársaimat, akik képtelenek kilépni a megszokás zsírszagú karanténjából, és elutasítanak mindent, ami új kaland az evésben. Akad, aki azért nem szeret külföldre utazni, mert a rántott szelet meghittségét csak itthon találja, a vasárnapi pongyolájában sürgölődő asszony mellett. Az én bűnösen nemzetietlen, kozmopolita kalandvágyam viszont kielégíthetetlennek mondható. És ilyen minőségemben is egyik legmélyebb vonzalmam a kínai konyha.
Ízvilága változatos és szeszélyes, ugyanakkor van benne következetesség. Úgy is lehetne mondani, hogy a hagyományos európai ízlés szerint össze nem illő elemek rafinált összeillesztésének következetessége. Az édes-savanyú, a mézes-erős meg a többi ravasz trükk hatásos alkalmazása. Őszintén nagyra becsülök egy jól sikerült, vastag marhapörköltet, amúgy magyarosan. De meggyötör. Ugyanez kínaiban elbeszélve, ahogy nem csupán az erős jelleget hangsúlyozza, hanem a csípősséget kielemezhetetlen sokféleséggel árnyalja – meg se kottyan. Mindig úgy érzem, a nagyon gazdag, egyáltalán nem szűkmarkú kínai fűszerezés mögött sok ezer éves tapasztalat van; miként az akupunktúránál. Pontosan tudják, milyen fűszerkombinációt kell létrehozni ahhoz, hogy a lehető legízletesebb hatást hozzák létre, és a lehető legkisebb terhelésre késztessék emésztésünket.
A Chang An Étterem a Fő utca 71-ben nem váltotta aprópénzre, mint sok honfitársa, a kínai ételek terjedő kultuszát. Kedves a fogadtatás, kellemes a hely. Több terem van, az egyikben végig a falon hatalmas kínai tájdombormű, növényekkel megspékelve. Ha elmesélik nekem, azt mondom, giccs. Itt valahogy elfogadtatja magát. Akárcsak az aranyozott rácsok, színes mintás ablakok a mennyezeten. Eredeti, nem utálatosan európaizált kínai zene szól, szép halkan. Ringató, zsongító. A padló felett öt centivel ide-oda úszó kínai személyzet mellett két magyar pincér jár a földön, és szakszerű tanácsokat ad. Természetesen kerek asztalt választunk, a kerek asztal a diskuráló társas étkezés alapfeltétele. Nem beszélve a forgó korongról, melyről kényelmesen lehet dézsmálni a tálakat, nem az asztalon átnyúlkálva, hanem egyszerű forgatással. Nyitásként pompás rózsapálinkát ittunk. Repeta! Az elmaradhatatlan savanyú-csípős leves hibátlan. Akárcsak a szintén elmaradhatatlan tavaszi tekercs: friss, forró, ropogós. A sült bélszíndarabok képviselik azt a bizonyos fantasztikusan ízletes antipörköltöt, amiről beszéltem. Az omlós kacsafalatok szardíniaként sorjáznak egymás mellett. A kesudiós csirkehúskockák a rizzsel együtt adják át igazi ízüket. A rák sütése pedig úgy van megoldva, hogy amiért egyébként keményen meg kell küzdeni, vagyis a rák húsa, itt valahogy kitüremkedik a piros páncélból, és csak az élvezet marad (másnap nem kell vinned mosodába a zakódat!). A sült banán, alma és ananász bundája viszont jellegtelen és vastag. A tökéletesnek mondható vacsora egyetlen hibája volt a forró melegítőlapok hiánya. De állítólag már ezek is bevetésre várnak. –
Környezet: enyhe költői giccs
Választék: gazdag szokatlanság
Előételek: 290-550 forint
Levesek: 350-680 forint
Főételek: 780-8800 forint
