Jugoszlávia véres széthullása, a balkáni háiborúk, Szerbia nemzetközi elszigeteltsége, NATO-légicsapások – ezek voltak az állomásai az utóbbi tíz esztendőnek, azaz a “szerbkérdés rendezése” évtizedének, amely az életszínvonal tragikus zuhanását hozta az egykori délszláv szövetségi állam maradékában. Riasztó számokkal szolgált egy nyári felmérés. Szerbia lakosságának 85 százaléka él ma rosszabbul, mint tíz évvel ezelőtt. A vizsgálatban szereplő egyik kérdés már önmagában is utal a siralmas szociális állapotokra: “Van-e elegendő pénze élelmiszerre?” A válaszadók 69 százaléka erre nem panaszkodik, a fennmaradó bő 30 százalék viszont nem mindig tudja előteremteni a mindennapi betevőre valót. Egy sor további drámai adat szerint a szerbiaiak egynegyede tíz évvel ezelőtti cipőt visel, 71 százalékuknak nincs pénze ruházkodásra, 25 százalékuk pedig tíz évvel ezelőtt volt utoljára nyaralni.
Jugoszlávia lakosságának döntő többsége tehát nélkülöz, ezeknek is magas hányada egyenesen nyomorog. A korábban jómódú középosztály tagjai elszegényedtek, miközben kialakult egy szűk réteg, amelynek mesés vagyont hoztak a válságos évek. Röpke néhány esztendő leforgása alatt akkora gazdagságot halmoztak fel, amilyet normális viszonyok között csak több generáció tudott volna megteremteni.
A számok önmagukért beszélnek. A születési ráta például 1987 óta folyamatosan csökken, míg a halálozási mutató emelkedik. Az okok döntően az életszínvonal esésében, a hivatalosan 27 százalékos, de valójában a 32 százalékot is bizonyosan meghaladó munkanélküliségben, és az általános bizonytalanságban keresendők. A társadalom elöregszik, nem utolsósorban azért, mert a fiatalok tömegével hagyják el az országot. Ugrásszerűen megnőtt az öngyilkosságok és a gyilkosságok száma, és általában is elharapózott a bűnözés.
VÁLTOZÓ HANGULAT. Mindezek alapján magától értetődik a kérdés, vajon a korábbi viszonylagos jólétét elvesztve Európa egyik legszegényebb országává váló Jugoszlávia polgárai a szövetségi államfő szeptember 24-i megválasztásakor bizalmat szavaznak-e a jelenlegi kormányzatnak. A válasz korántsem nyilvánvaló. A helyzet ugyanis az előző választások idején sem sokban különbözött a mostanitól, Szlobodan Milosevics és pártja ennek ellenére mindannyiszor győzelmet aratott. Mindez elsősorban a kormányhű propaganda érdeme. Sikerült elhitetni a választókkal, hogy a bajokért kizárólag mások – a horvátok, a szlovének, majd a bosnyákok, később az albánok, végül pedig az egész nemzetközi közösség, elsősorban az Egyesült Államok, a NATO és az Európai Unió – a felelősek. A gazdaságot, úgymond, a nemzetközi elszigeteltség és a szankciók tették tönkre. Majd a légicsapások. Semmiképpen sem “a jogos nemzeti érdekekért harcoló” Milosevics expanziós politikája.
Mindeddig a választópolgárok hangulatát alig befolyásolta az életszínvonal alakulása. “Országgyarapítással, a nemzeti sérelmek orvoslásával” tömték a fejüket. A mostani közvélemény-kutatások viszont azt mutatják, hogy a felnőtt lakosság 53 százaléka ezúttal igenis a gazdasági helyzet alapján ítéli meg a kormányzat eredményességét.
Milyen helyzetben van Kis-Jugoszlávia gazdasága, amely ma már gyakorlatilag Szerbiából áll, s ez utóbbi is összement Koszovó kiválásával? A bruttó hazai termék tíz év alatt 60 százalékkal esett vissza: az egy főre jutó GDP 1990-ben még csaknem 3500 dollár volt, ma ennek a felét sem éri el (lásd a grafikont). Az ipari termelés ugyancsak egyharmada a tíz évvel ezelőttinek. A NATO-légicsapások teljesen lerombolták az ipari kapacitások jelentős részét, igaz, azok már a támadás előtt sem nagyon termeltek.
Mindössze két szektor – a mezőgazdaság és a villamosenergia-ágazat – kerülte el a teljes összeomlást. Az agrárhozamok kisebbek lettek ugyan, a műtrágyafogyasztás érezhetően elmarad a korábbi években regisztrált szinttől, és az állatállomány is fokozatosan csökkent, ám a többi gazdasági ághoz képest mégis a mezőgazdaság szenvedte el a legkisebb leépülést. A rezsim – a földművesek kárára – éveken át az agrártermékek olcsón tartásával vásárolta meg a szociális békét.
Mennyit keresnek most a jugoszláviaiak? Átlagban nettó 80 német márkát havonta. Pedig 1990 decemberében – amikor még Ante Markovics volt Jugoszlávia kormányfője – a nettó átlagbér 752 márka volt, s egyáltalán nem ment ritkaságszámba a néhány ezer márkás fizetés sem. Három évre rá viszont már havi 21 márkáért dolgoztak az ország polgárai. A nyugdíjak még ennyit sem értek. Ez volt Milosevics uralkodásának a mélypontja, a hiperinfláció kora. Ekkoriban ötszázmilliárdos címletű, ámde értéktelen bankjegyekkel volt teletömve az emberek táskája, akik, amint kézhez kapták a pénzüket, rohantak vásárolni, mert az áremelkedés a napi 60 – az óránkénti 2 – százalékot is elérte. Ezekben a hónapokban nem volt ritka az éhhalál. Két évig tartott a természeti csapással felérő pénzhígulás.
ELLENZÉKI ESÉLYEK. Jugoszlávia külföldi adóssága ma meghaladja a 14 milliárd dollárt, és csupán a kamatok révén évente több százmillióval növekszik. A gazdaságnak immár több mint egy teljes évig kellene dolgoznia csak a hitelek visszafizetéséért, a nettó tartozás ugyanis mára meghaladta a bruttó hazai termék összegét. Az egyik fő probléma a bénító importfüggőség. Ám mivel az ország továbbra sem juthat számottevő külföldi hitelekhez, komoly gond a behozatal finanszírozása. Mindehhez tetemes külkereskedelmi deficit társul: a jugoszláv export 1990 óta folyamatosan csökken. Részben az adminisztratív korlátozások, de sokkal inkább a versenyképtelen minőség miatt. Jugoszláviának egyébiránt a szankciók ellenére is az Európai Unió a legfontosabb külkereskedelmi partnere. Meglepő, hogy Oroszország, bár piaca teljes mértékben nyitott a jugoszláv áruk előtt, a balkáni ország kiviteléből csupán 5, a behozatalában pedig 8 százalékkal részesedik.
A szeptember 24-i parlamenti és elnökválasztáson bármi megtörténhet. Számos elemző állítja, hogy Milosevics és hívei a csalástól vagy az erőszakos akcióktól sem riadnak vissza. Ám a jelekből ítélve úgy tűnik, hogy a belgrádi ellenzéknek az elmúlt tíz évben talán sosem volt akkora esélye a győzelemre, mint most. Miként eddig Szlobodan Milosevicsnek sem akadt olyan komoly kihívója, mint az ellenzék által ezúttal elnöknek jelölt Vojiszlav Kostunica.
EGYEDÜL NEM MEGY. Mit hozhat a rendszerváltozás gazdasági téren? Európának, de a nemzetközi közösségnek is vállalt felelőssége támogatni a szerbiai demokratikus erőket. Márpedig a büntetőintézkedések puszta feloldása nem sokat jelentene: Jugoszlávia egyedül nem tud talpra állni. Nyugati tőke nélkül nincs kiút a válságból. A szankciók megszüntetése lehetővé tenné az ország csatlakozását a nemzetközi szervezetekhez, amelyektől új hiteleket kaphat. Feltehetőleg kapna is – mégpedig kedvező feltételekkel.
S ha Milosevicsék győznek? Ez sem zárható ki, ahogyan más tragikus fejlemények sem. Ez esetben Jugoszlávia számára marad az “önerőre támaszkodás”.
