Kevesebb nem lett a biztosítási visszaélések száma, az biztos – állítják egybehangzóan a biztosítók “csalás-elhárítási” vezetői. Pontos csalási statisztikák nem léteznek, miközben belső – szigorúan titkos – kimutatásokkal a biztosítók persze rendelkeznek. Amit nyilvánosságra hoznak, azok a nagyságrendek. A biztosítók évente összesen több ezer gyanús ügyet vizsgálnak ki, több milliárd forintos értékben utasítanak el kárigényeket és több százszor kénytelenek a rendőrséget is bevonni.
A csalások értéke folyamatosan nő – hangzik a biztosítók újabb egységes tapasztalata. Illetékeseik emellett abban is egyetértenek, hogy a látencia, a lappangó ügyek súlya továbbra is óriási. A felderített esetek az összes visszaélésnek becslések szerint mindössze az egytizedét teszik ki – értékben és darabszámban egyaránt. A biztosítási csalás egyébként a büntető törvénykönyv szerint nem számít különálló bűntettnek, a vagyon elleni bűncselekmény kategóriájába tartozik. Ezt a biztosítók statisztikái tulajdonképpen igazolják: azok ugyanis jelentős egyezéseket mutatnak más bűnügyi kimutatásokkal. “A saját, belső grafikonunk szinte kísértetiesen hasonlít a vagyon elleni bűncselekmények alakulásához” – magyarázza Póta Antal, az ÁB-Aegon ellenőrzési igazgatója (a rendőrségi statisztikáról lásd grafikonunkat). Szerinte legfeljebb a trendek és a divatok változnak, a csalás örök.
SLÁGERSIMLIK. A biztosítóknak az igazi fejfájást nem az “úri huncutságok” okozzák. Azaz nem a – persze szintén csalásnak számító, ámde nagyon is sok károsult által kipróbált – nagyotmondások, amikor egy betörés vagy baleset után az ügyfél, akár némi hazugság árán, minél többet igyekszik kipréselni az általában sóhernek tartott biztosítóból. Nagyobb gond, ha a biztosítási csalásra az “ügyfelek” iparszerűen, jól kiépített infrastruktúrával készülnek fel.
A legnépszerűbb célpont az autósbiztosítás. “Egy átlagos kocsi ára eléri vagy sokszor akár meg is haladja egy ingatlan értékét, azzal ellentétben viszont könnyen eltüntethető és átalakítható” – magyarázza Bak László, az OTP Garancia kárrendezési főosztályvezetője. Más biztosítóknál is az a tapasztalat, hogy a leggyakoribb szervezett módszerek továbbra is a cascót használják ki. Ilyen például az, hogy az autót “ellopják”, majd szinte azonnal “biztonságos” országokban, például Ukrajnában vagy Romániában értékesítik. Gyakori az is, hogy egyes erre specializálódott műhelyekben jó állapotban lévő autókat sérült elemekkel szerelnek föl, majd kárigényt jelentenek be – esetenként egyszerre több biztosítónál is. A kötelező biztosítás kijátszásának alapesete a koccanás utáni lázas betétlapkeresés. Biztosítói alapigazságként emlegetik, hogy Trabant és Mercedes ütközésekor mindig a Trabant a vétkes, de ha teherautó is belekeveredik a koccanásba, akkor – lévén a bonus-malus rendszer e gépjárművekre nem érvényes – az “übereli” a Trabantot. Ennek az össznépi játéknak a maffiásított változata, amikor nem is történik igazi baleset. Arra is volt példa, hogy egy évek óta garázsban parkoló teherautót – pontosabban a betétlapjait – kizárólag fiktív koccanásokra használtak.
E standard módszerekkel ellentétben radikálisan átalakultak az utóbbi években az életbiztosításokhoz kapcsolódó visszaélések. “A fejfás módszer ma már nem jön be” – mondja Horvát László, a Generali Providencia vizsgálati csoportvezetője. Ezzel arra az emlékezetes eljárásra utal, amikor az élelmes ügynökök temetői fejfákról másolták le a neveket. Azokra aztán hosszú kifutású életbiztosítást kötöttek és felvették a busás jutalékot, az ügyfél persze díjat már nem fizetett. E fiktív nevekre épülő trükköt ráadásul szervezett csoportok művelték, amelyek társaságról társaságra vándoroltak, és lényegében végigdúlták a teljes hazai életbiztosítási piacot.
Éppen e tapasztalatokból okulva, a biztosítók e csalásnak ma már a második generációs, kifinomult módszerét sem veszik be. Ez esetben a biztosított ugyan létező személy, csak éppen nem tud az ügyletről. Volt alkalom, amikor a fél falusi kocsma aláírását adta az ügynöknek a megfelelő mennyiségű sör ellenében, arról persze mit sem tudván, hogy éppen életbiztosítást kötött. Manapság ez csak akkor válhat be, ha az ügyfél és az ügynök ügyesen összejátszik.
Főleg egyetemisták intéznek – mégpedig szervezetten – támadást az utazási biztosítók ellen. A csalások e nyári slágeréről Bach Ferencné, az Atlasz Biztosító kárrendezési osztályvezetője meséli: volt ügyfél, akitől állítólag annyi poggyászt raboltak el, amennyi két autóba sem fért volna be.
VÉDEKEZÉSES TÁMADÁS. Viszonylag könnyen hárítják a társaságok az átlagügyfelek átlagos próbálkozásait. Az utazási biztosítástól a vagyonbiztosításig az ellopott vagy megsemmisült tárgyak felértékelésékor ugyanis eredetigazolásokat, számlákat kérnek, ha gyanú merül fel. Nem lebecsülendő erőként értékelik a szakértők szimatát, tapasztalatát. Gépjármű-biztosításnál például gyanakvásra adhat okot, ha egy lízingelt kocsit olyan valakitől lopnak el, aki valószínűleg nem engedheti meg magának a havi 80 ezer forintos törlesztőrészletet. A szervezett autólopásokra szakosodott társaságok előszeretettel keresik ugyanis a munkanélküliek vagy szegényebbek “együttműködését”.
Utazási biztosításnál kiváltképpen nagy jelentősége van a tapasztalatnak. Egy jó szakértő könnyen ellentmondásba keverheti a kitalált történetek szerzőit, akik így sokszor saját magukat buktatják le. Az az ügyfél például, aki visszakérte a biztosítótól az ellopott fényképezőgépe garancialevelét, végül nemigen tudta megmagyarázni, hogy az mire is kell neki.
Az önbetörések és szándékos gyújtogatások felderítésénél is a szakértelem az egyik legfontosabb tényező. “Ilyenkor leggyakrabban azzal lepleződnek le a csalók, hogy túlzottan jól rendezik meg az esetet, túlságosan körültekintőek”- mondja Póta Antal. Egy Miskolc környéki ház tulajdonosai például attól váltak gyanússá, hogy a közeli kocsmában leadták a kulcsot arra az eshetőségre, ha “valami történne”.
Habár a személyes adatok védelme miatt ügyfél- vagy ügynök-feketelisták nem készíthetők, annak nincs akadálya, hogy a biztosítók egymásnál informálódjanak. Ilyen biztosítók közötti ki-mit-tud körkérdéssel sikerült leleplezni azt, aki öt különböző társaságnál biztosította a tanyáját, majd jelentette be a csempétől a radiátorig valamennyi ingóságra kiterjedő lopáskárát. Hamarosan kiderült: nemcsak a betörők nem léteztek, de a bemutatott számlák is fiktívek voltak, azaz az illető a felújítást a biztosítók pénzéből remélte megvalósítani.
Az életbiztosításoknál főleg az ügynökök rostálásától várnak a társaságok eredményeket. Ma már szervezetten, – de még nem teljes körűen – leinformálják az új belépőt. Sok helyen megkövetelik, hogy nyilatkozatot adjon: amennyiben távozásakor tartozást hagy maga után, ennek tényét (az összegét nem), a velük történő egyeztetés után a társaság bejelentheti a Magyar Biztosítók Szövetségénél, így a tartozás bekerül a Mabisz adatbázisába, ezáltal az ügynökök “priuszát” a versenytársak is láthatják. Az ÁB-Aegonnál további biztonsági szelepet szándékoznak beépíteni: azt fontolgatják, hogy az ügynököknek nem egy összegben fizetnék a jutalékot, hanem hosszabb időszakon keresztül adagolva. Így megszűnne a “kísértés”, és az ügynök is érdekeltté válna abban, hogy kuncsaftja rendszeresen fizesse a díjat.
Sokszor azonban a szimat, a belső ellenőrzés, az informálódás sem elég – számos esetben a gyanú ellenére sem tudják bizonyítani a csalást. Ráadásul – és ezt kivétel nélkül mindegyik társaságnál hangsúlyozzák – az ügyfél mégiscsak ügyfél, a biztosítás pedig mégiscsak bizalomra épül. Hiába gyanús tehát egy életbiztosítás, hiába érzik úgy a szakértők, hogy a szerződést hamarosan fölmondják, a közvélemény-kutatónak álcázott belső ellenőr számára parancs: azonnal visszavonulót kell fújnia, amint az ügyfél a legapróbb jelét adja, hogy a biztosító részéről bizalmatlanságot érzékel.
