Én még arra is emlékszem – igaz, csak gyeirek voltam -, amikor a Vigadó-tér közepén a Hangli terpeszkedett, ez a legendás mulató, ahol például a gyerekfantáziámat felgyújtó vörös hajú Rácz Vali énekelt. Mire aztán a Hangliba bejuthattam volna, már romokban hevert, a Vigadóval együtt. A Vigadó pedig számomra arról volt nevezetes, hogy egyetlen egyszer – ugyancsak gyerekként – itt hallhattam Basilides Máriát egy koncerten: megdöbbentő élményem volt ez a hihetetlen zengésű althang. Ezt hiszem első találkozásomnak a “nagy” zenével.
Aztán a Vigadó romokban hevert vagy negyedszázadon át. Iszonyúan vontatott újjáépítésével párhuzamosan hozzácsaptak a Vörösmarty-téren egy nem odavaló üvegsilót, de ez a képtelen épület az író- és művészvilág egyik legfontosabb etető- és itatópalotája lett a puhuló diktatúrában. Kiadók (például a Magvető: sok magyar író menhelye!), jogvédő, filharmónia, koncertiroda, P.E.N. Club (ablak a Nyugat felé!), és még sok intézménye a kulturális túlélésnek. Mindenki megfordult itt, aki a porondon vagy legalább a porond szélén létezett. És egy-egy sikeres vagy csődteli ügyintézés után (de honorfizetéskor bizonyosan): mit csinált az ember? Beült a Vigadó-téri Dunacorsóba, melynek megannyi neve lehetett közel 130 éves történetében, de valahogy ez maradt az igazi. Egyszóval beült az ember egy halikra-levesre, mely itt a legzordabb időkben is kapható volt, utána vargabéles, mely itt a vad osztályharc idején is békebeli maradt és házias. Hála Schuch Józsefnek, a kivételes tehetségű vendéglősnek, akire, az államosítás utáni évek szürke uniformizálódása után, a vendéglátó-ipari dinoszaurusz a vezetést bízta. Ő pedig újjáélesztette és folytatta a nemes hagyományt. Az idők változásával később a család végleg kezébe vette – a Dubarry-val együtt – a Dunacorsót. Hiába, jó érzés olyan helyre beülni, ahol jelen van a folytonosság szelleme. (Egy londoni vagy párizsi polgárnak ez természetes, nekünk kevésbé.) A pár éve meghalt Schuch József akkoriban, a zsugorított adagok idején is hatalmas adagokkal tündökölt, deklasszálódott törzsvendégeinek szimbolikus összegeket számlázott csupán, étlapjáról a legnehezebb időkben sem hiányzott a libamáj és a friss, meleg libatepertő. Házias jellegét a Dunacorso ma is tartja, az egyszerű, de pompás alapételek élnek és virulnak (a divatosak társasága mellett), és a jelek szerint nem csak a magyar vendégeket, a külföldieket is vonzza az effajta konyha.
Most Pethes-levest ettünk (a századforduló Nemzeti Színházának deklamáló stílusát természetes tónusra váltó Pethes Imre, az 1924-ben meghalt nagy színész kompozícióját): a húslevesben minden benne van, ami benne lehet, még velőscsont is, természetesen pirítós kíséretében. Csodálatosan bűnös étek. És ha már adtunk egy pofont az egészségünknek, sólet lett a folytatás (ízlésem szerint kissé túlpaprikázva), ropogós libacombbal, meg szalontüdő zsemlegombóccal. Ez utóbbi tökélyét Krúdy vagy Berda tudná igazán megénekelni. Hozzá a behízelgően száraz somlói Juhfark ideális választásnak bizonyult. A pokolhoz vezető út túrógombóccal van kirakva: ez itt hagyományosan nagyszerű, remeg és mégis van állaga. Nem mondom a következményeket. Úgy kell nekünk! –
Télen bent: szolid egyszerűség Nyáron kint: a korzó édes kavargása Kiszolgálás: szakszerű és udvarias Előételek: 500-1200 forint Levesek: 600 forinttól Főételek: 800-3000 forint
