Nem tekinthető irányadónak a bíróság joghatóságának megállapítása során az interneten elérhető website (tárhelyül szolgáló szerver) helye, mert ezen az alapon az állam, sőt, a világ bármelyik bírósága jogosult lenne eljárni – hangzott az Egyesült Államok egyik helyi bírósága által hozott határozat indoklása. Ez az érvelés egyben eklatáns példaként szolgál annak szemléltetésére, hogy a digitális technikák milyen új típusú problémák megoldására késztetik a jogalkotást és a jogalkalmazást.
JOGI KAPCSOLÓDÁSOK. Széles körben ismert dilemma például az internet használatának jogi keretek között történő szabályozása, illetve a már meglévő jogszabályok internetre való alkalmazhatóságának kérdése. Mert az, hogy a jognak az interneten is érvényesülnie kell, gondolom, mindenki számára egyértelmű. Csakhogy a paragrafusok puszta léte önmagában nem volt, s természetesen soha nem is lesz elegendő garancia az egyes jogszabályokban megfogalmazott magatartási szabályok, de főleg a jogkövetkezmények tényleges érvényesítésére.
Az internet megjelenése természetesen sokféle jogterületet érint (például az elektronikus kereskedelem révén a klasszikus polgári jogot, a büntetendő cselekmények által a büntetőjogot), az utóbbi időben leginkább mégis a szerzői jog került előtérbe – amint az alábbiakban látni fogjuk, nem utolsósorban anyagi okok folytán.
Magyarországon 1999. szeptember elsejével lépett hatályba az új szerzői jogi törvény, amely a technikai fejlődéssel lépést tartva kívánja szabályozási körébe vonni az új digitális formátumokat és a szoftvereket is a jogterület nyugat-európai, de főleg amerikai vívmányainak adaptációjával egyetemben.
Az internet megjelenése és az ezzel kapcsolatos új típusú felhasználási mód, az úgynevezett lehíváson (on demand) alapuló interaktív műterjesztés (a törvény értelmében műnek minősülnek mindenféle minőségi kritérium megszabása nélkül például a fényképek, szoftverek vagy a filmek is) egyértelmű jogi szabályozást igényel, hiszen a szerzőnek, mint a mű megalkotójának művéhez fűződő jogi védelme a hagyományos eszközökkel nem biztosítható. A szerzői jogok közül főképpen a szerzői jogdíj konzekvenciájának levonása okozhat gondot, hiszen jogilag minden egyes felhasználás (ennek minősül bármilyen többszörözés, tehát például egy kép vagy program letöltése, vagy csatolt file-ként e-mailen történő elküldése is) szerzői jogdíjigényt keletkeztet.
SZABADON VAGY KIFIZETVE? Határvonalat kell ugyanakkor húzni a jogdíjigényt keletkeztető és a szerzői jog egyik korlátjaként ismert szabad felhasználás köre között, hiszen amíg valaki egy művet kizárólag saját célra lemásol és azt más által hozzáférhetővé nem teszi (ha valaki egyébként szerzői jogvédelem alá eső képet magának jpg formátumban, vagy jogszerűen használt szoftverrel egy zeneszámot MP3 formátumban rögzít), azzal szerzői jogot nem sért, és jogdíj fizetésére sem köteles – a szabad felhasználás keretein belül marad.
Felvetődik ugyanakkor a kérdés, hogy szerzői jogi szempontból felhasználásnak, s ezáltal szerzői jogdíjigényt konstituáló magatartásnak, vagyis a szabad felhasználás (fair use) körét meghaladó tevékenységnek minősül-e az interneten való hozzáférhetővé tétel.
A jelenlegi jogi szabályozás és joggyakorlat alapján a kérdésre egyértelmű igen a válasz, hiszen felhasználásnak minősül minden olyan folyamat, amely által valamely művet a nyilvánossághoz közvetítenek. Márpedig a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a nyilvánosság akkor állapítható meg, ha a műszaki lehetőségek határain belül a – művet közvetítő – rendszerhez bárki csatlakozhat, szolgáltatásait bárki igénybe veheti.
Tehát az online közzététel (például zeneszámok, képek, filmek digitális formátumban történő letölthetővé tétele) jogdíjigényt keletkeztet, és a szerző méltányos kompenzációja mellett kell történnie.
Nem kell különösebb éleslátás annak megállapításához, hogy a szerzői jogdíjigény érvényesítése a technikai fejlődéssel fordítottan arányosan alakult. A művek illegális másolásának alacsony költségráfordítással megvalósítható módja ugyanis folyamatosan fejlődött, amire a szerzői jog a gazdasági racionalitást szem előtt tartó kiadók hatékonyan képviselt érdekeinek is köszönhetően a hang- és képhordozók (kazetták, nyers CD-k, fénymásolók, MP3 lejátszók és hasonlók) árába beépített átalánydíjjal válaszolt, egyúttal kriminalizálta, vagyis büntetőjogi kategóriaként szabályozta a nem magáncélú másolást (pontosabban az illegálisan sokszorosított mű kereskedelmi forgalomba hozatalát). Csakhogy ennek költséghatékonysága és gyakorlati alkalmazása az internet korában igen csekély, mivel a jogosulatlan másolás és a digitális továbbítás új formái egész egyszerűen megfoghatatlanok a nemzeti joghatóságok számára.
A szerzői jogot sértő internetes felhasználásokért és a weboldalakon elhelyezett jogsértő tartalomért való felelősség megállapítása tekintetében a különböző országok szabályozása igencsak eltérő, és még az egyes államokban sem biztos, hogy következetes bírói döntések születnek. A jogi felelősség szempontjából különbséget kell tennünk az internet-hozzáférésnek pusztán a műszaki feltételeit biztosító Acces Provider (AP), az internet-hozzáférést mint szogáltatást díj ellenében biztosító Internet Service Provider (ISP) és magát az internetes tartalmat szolgáltató Content Provider (CP) között. Például egy amerikai ítélet szerint az internetszolgáltató felelős a szerzői jogi jogsértésért, ha előfizetői a szerver memóriájába jogvédelem alá eső képeket tárolnak és hívnak le a jogosult engedélye nélkül. Mivel azonban az ISP csak meghatározott digitális adatok tárolására vállal kötelezettséget, azok ellenőrzésére nem, kérdés, hogy egyáltalán milyen alapon lehet ilyen esetekben a felelősségét megállapítani.
AZ MP3 DILEMMÁJA. Ezen logika alapján kerülhet például bajba a weblapjáról zeneszámok ingyenes letöltését lehetővé tevő internethasználó is, és itt jutunk el a manapság hallatlan népszerűségnek örvendő digitális formátum, a felhasználói szempontból rendkívül előnyös, ugyanakkor szerzői jogi szempontból kifejezetten aggályos MP3 problémájához. A bárki által letölthető programok segítségével a zeneszámok könnyen digitális formátumúvá alakíthatóak és innentől kezdve a dolog jogilag kezelhetetlenné válik. Rengeteg erre szakosodott honlap kínálja ingyenesen (!) MP3 formátumok letöltését, nem akármilyen bevételkiesést okozva ezzel a szerzőknek, s még inkább a kiadóknak, ezáltal közvetve az államok költségvetésének.
HÁLÁTLAN SZERZŐK. Mint azt számos példa mutatja, néhány “hálátlan” szerző kifejezetten a lemezkiadókat okolja a hanghordozók magas vételáráért és ezért inkább saját website-jain számai közvetlen letöltését teszi lehetővé – akár ingyen, akár minimális pénzösszegért -, kiiktatva ezáltal a jelentékeny költségtényezőt képező lemezkiadóknak járó részt (lásd a Hole, az Ice-T, vagy a Beastie Boys példáját, közülük a harmadik meghatározott pénzért megengedi hogy a számokat honlapjáról letöltve bárki saját ízlése szerinti CD-válogatást állítson össze). A jog ez irányú fejlődését mindenesetre nemcsak a szerzői jogi igények ösztönzik, hanem a globális gazdaságban vezető szerepet játszó és erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező multinacionális vállalatok (például lemezkiadók), s végül, de nem utolsósorban az állam bevételei iránti – érthető – ragaszkodása is.
A magyar jogi szabályozás a művek digitális formátummá alakítását, többszörözését és felhasználását a magyar jognak az unióshoz való közelítésével összhangban alakította ki.
A legnagyobb hullámokat a már nyilvánosságra hozott művek további felhasználásának, az úgynevezett közös jogkezelés alá utalása kavarta. A jogalkotók abból indultak ki, hogy mivel egy-egy mű igen nagy számú felhasználóval találkozik, felhasználásának engedélyezése és a jogdíj-igények érvényesítése gyakorlati nehézségekbe ütközik. Ezért a szerzői és a szomszédos jogok (előadók védelme, hangfelvételek, filmek előállítóinak védelmét biztosító jog) érvényesítéséből adódó feladatok ellátásával a közös jogkezelő szerveket bízták meg. Ezen szervek kötik meg tehát a felhasználóval a mű felhasználásához szükséges licencszerződést és érvényesítik az ebből származó díjigényt is. Így nem lehet elkerülni az átalány-jogdíj fizetési kötelezettséget azáltal, hogy a szerzővel megállapodunk alkotása felhasználásáról, hiszen ehhez a közös jogkezelő szerv – irodalmi és zenei szerzők esetében az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület – előzetes jogosítása, szerződéskötése szükséges. Ebben az esetben a felhasználóval a szerv köteles szerződést kötni, az ilyenkor fizetendő jogdíjak összegét és a felhasználás egyéb feltételeit pedig a jogkezelő szerv a Magyar Közlönyben hozza nyilvánosságra.
Természetesen ennek feltétele az előzetes miniszteri jóváhagyás, amelyet pedig a felhasználói érdekképviseletek véleményének kikérése előz meg, így biztosítva a kontrollt a jogkezelő szerv tevékenysége felett. A 2000. évre vonatkozó szerzői, valamint az egyes hang- és adathordozók árába beépített mechanikai minimum-jogdíjakat az Artisjus a január 8-án megjelent Magyar Közlönyben tette közzé. Egy nyers CD árába például 45 forint jogdíj van beépítve, integrált vagy változtatható kapacitású MP3-lejátszók esetén pedig 1000 forint fizetendő egy órányi lejátszási időtartamú műtárolási kapacitás után.
A szerzői jogi törvény szerint a jogdíjat az üres kép- vagy hanghordozó gyártója – ha külföldön gyártották, akkor a jog szerint vámfizetésre kötelezett személy – köteles a forgalomba hozataltól (külföldi gyártás esetén a vámfizetés befejezésétől) számított 8 napon belül az Artisjus számlájára befizetni. Ugyanez vonatkozik többek között a zenét tartalmazó CD-ROM-okra és videofilmekre is, amelyeknek forgalomba hozatala esetén minden megkezdett zenei percenként (ami a lejátszási időt jelenti) 4 forintot kell fizetni. Ide kapcsolódó hír, hogy az interneten közzétett szellemi alkotások kinyomtatása miatt hamarosan a nyomtatók árában is megjelenik a szerzői jogdíj. Várhatóan az őszre elkészül annak a kormányrendeletnek a tervezete, amely meghatározza az egyes készülékek után fizetendő reprográfiai díjakat.
ÖNKÉNTESSÉG. Világosan látszik, hogy a jog monopolisztikus eszközöket biztosít a közös jogkezelést végző szerveknek a fogyasztók százezreivel szemben. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezek a szervek nem profitorientált gazdasági társaságok, tehát céljuk nem a jövedelemszerzés, hiszen a befolyó jogdíjakból a szervezet csak a költségei fedezéséhez szükséges összeget tarthatja meg, a többi rész a jogosultak között kerül felosztásra. Ez a joggyakorlat egyébként az Európai Unió (EU) és az Egyesült Államok versenyjoga által is elfogadott megoldás, különbség csak a szervezetek működési formáiban van. A magyarországi szervezetek non-profit jellegű, önkéntes tagságon alapuló, önkormányzattal rendelkező, a miniszter vagy más országos hatáskörű szervek vezetőinek szakmai nyilvántartásába és a bírósági nyilvántartásba bejegyezni kötelezett egyesületek. Az önkéntesség elvére vezethető vissza a lehetőség, hogy a jogosult (például a mű szerzője) a szervezethez intézett kifejezett nyilatkozattal visszavonhatja művét a közös jogkezelés alól, de csak amennyiben az jogszabály alapján nem kötelező. Ide tartozik az az eset is, ha a szerző kifejezett jognyilatkozattal lemond jogdíjáról, ekkor a szervezet ezt arányosan visszautalja, de a jogdíjat ettől még a közös jogkezelő szerv beszedi.
Nem csoda, ha a legfrekventáltabb területért felelős szervezet, az Artisjus, igyekszik minden törvény adta lehetőséget felhasználni a jogdíjak behajtására. Fontos szabály, hogy a közös jogkezelést végző egyesület a közös jogkezelés körébe tartozó vagyoni igényeket bíróság előtt saját nevében, saját igényeként érvényesíti.
Amennyiben valaki úgy gondolja, hogy a közös jogkezelő szervezetek állami felügyelete nem biztosít megfelelő kontrollt, akkor egyrészt megfontolhatja, hogy a közös jogkezelő szervezet díjszabását mint általános szerződési feltételt a Polgári Törvénykönyv alapján a feltételek tisztességtelen voltára hivatkozással polgári bíróság előtt megtámadja. Egy másik lehetőség, hogy az illető a Gazdasági Versenyhivatal eljárását kezdeményezheti a tisztességtelen piaci magatartás és a verseny tilalmáról szóló törvény alapján, mondván: a közös jogkezelő szervezet visszaél gazdasági erőfölényével.
AZ AMERIKAI PÉLDA. A korlátlan számú ingyenes MP3 letöltést lehetővé tevő weboldalak által a lemezkiadóknak bevételkiesések útján közvetlenül okozott károkat az amerikai lemezkiadók szövetsége (RIAA) is megelégelte. Precedensértékű pert kezdeményezett, amelyet még sok hasonló követhet az eljárás kimenetelétől függően. A RIAA az mp3.com oldalt azzal az indoklással perelte be, hogy a szolgáltató által létrehozott, 65 ezernyi lemezből álló adatbázist és az ahhoz való hozzáférést ingyenesen biztosítja, ami még hagyján, de egyetlen cent szerzői jogdíjat sem fizet a művek felhasználásáért. A RIAA első fokon győztesen került ki a jogvitából, s az mp3.com-nak feltehetően minden egyes online módon elérhetővé tett zeneszám után fizetnie kellene, a végösszeg pedig akár 10 milliárd dollárra is rúghat. Időközben az mp3.com licencszerződést kötött a Broadcast Music (BMI) szerzői jogvédő hivatallal, s annak értelmében megközelítőleg 4,5 millió számot tehet hozzáférhetővé legálisan. Ezt követően a weboldal fenntartója eltávolította a pert leginkább kapacitáló lemezkiadók (Sony Music, Arista, Warner) zeneszámait oldaláról – azonban a per végső kimenetele még nem ismert.
Sokkal bonyolultabb eset a Napster, a Gnutella és a hasonló kereső és letöltő programok jogi megítélése. Itt tulajdonképpen egy, az IRC (Internet Relay Chat) alapjaira épülő program által elérhető hálózatról van szó, amelyhez csatlakozva a felhasználó több ezer számot tölthet le a hálózatra rákapcsolt szerver gépekről, persze teljesen ingyen. A program annyira felhasználóbarát, hogy még a letöltés becsült időtartama alapján is lehetőség van a letöltés helyének megválasztására. A Metallica az ingyenes felhasználást lopásnak minősítve beperelte a Napstert és még három nagy amerikai egyetemet; az utóbbiak azonnal letiltották a Napster-hozzáférést gépeikről. A Napster ügyében már bírói ítélet is született, megintcsak a RIAA keresete alapján. A cég azzal védekezett, hogy tulajdonképpen internetszolgáltatói tevékenységet folytat, így a szervere forgalmának tartalmáért nem tartozik felelősséggel. A bíróság azonban nem fogadta el az érvelést, hogy a Napster csak a kapcsolatot építi fel az MP3 fájlokat letöltő és tároló számítógépek között, s jóllehet ez a kapcsolat az interneten keresztül jön létre, azt nem a Napster szolgáltatja. Ezért az internetszolgáltatókra vonatkozó felelősségenyhítő rendelkezések nem alkalmazhatóak. Valószínű azonban, hogy a szolgáltatás letiltásáról és ennek jogi megalapozottságáról még egy ideig vitatkozni fognak az érdekelt felek.
Az Egyesült Államokban egyébként 1998. október 28-án lépett hatályba az ország szerzői jogát valóban a jövő évezred kezdetéhez igazító törvény, a Digital Millennium Copyright Act. A törvény rendelkezéseinek szándékos és haszonszerzést eredményező megsértése esetén az elkövető akár öt évig terjedő szabadságvesztést, vagy 500 ezer dollár pénzbüntetést is kaphat, ám ha cselekményét visszaesőként követné el, akár ezek kétszerese is kiszabható rá.
E-COMMERCE. Az elektronikus kereskedelem – ismertebb nevén az e-commerce – világszerte tapasztalható térhódítása megint csak jó példa arra, ahogy a társadalmi-kereskedelmi viszonyok fejlődése a jogi szabályozás kialakulását gyorsítja. Az elektronikus kereskedelem fejlődése, az internet segítségével megkötött ügyletek számának robbanásszerű növekedése ugyanúgy kimunkált jogi szabályozást igényel, mint a hagyományos kereskedelem évezredes formái.
Az e-commerce kifejezés tulajdonképpen minden olyan tranzakciót magában foglal, amelyben a felek elektronikus úton érintkeznek egymással, és mint ilyen, főképpen három társadalmi szférában jelenik meg: a lakossági, az üzleti-kereskedelmi és a kormányzati-államigazgatási szférák közötti elektronikus ügyleti kapcsolatokat fedi le. Jelenleg elsősorban a B2B (business-to-business) szféra mozgatja meg a nagyobb pénzösszegeket. A vállalkozások egymás közötti internetes és/vagy belső számítógépes hálózatokon történő, üzletáganként eltérő és az interaktivitáson alapuló úgynevezett trading exchange-ek vagy marketplace-ek (virtuális kereskedelmi központok) nemcsak a költséghatékonyság, de a rugalmasság és a piacbiztonság szempontjából is optimálisabbnak bizonyulnak a lassabb hagyományos kereskedelmi eszközöknél és módszereknél. Például egy vállalkozás sokkal hatékonyabban tudja szükségleteit kielégíteni a trading exchange segítségével, hiszen az adott piac résztvevőinek, beszállítóinak és felhasználóinak számos tagja tulajdonképpen egy “elektronikus tőzsdén” értékesíti áruját és szolgáltatásait. Ennek következményeként az eladó és vevő pozíciója is kiegyenlítettebbé válik, hiszen az utóbbi a kínálatból a számára legkedvezőbbet rendkívül gyorsan, sőt automatikusan választhatja ki a számítógépek interaktivitása révén.
Persze jelentőségében nem marad le az e-commerce B2C (business-to-consumer) szegmense, a vállalkozók, vállalkozások és a fogyasztók üzleti kapcsolatait magában foglaló kereskedelem sem. A magyar jogi szabályozás szerint ez polgári jogi szempontból minta utáni vételnek minősül, az értékesítés a csomagküldő kereskedelem szabályai szerint kerül megítélésre. Persze nem mellékes kérdés, hogy egy elektronikus úton kötött szerződés mikor tekinthető létrejöttnek. A válasz az elektronikus okiratok és aláírások hitelességének mielőbbi elismerése lenne.
A hatósági ügyintézésnek, ha leegyszerűsítése nem is, de talán felgyorsulása várható a B2A (business-to-administration), a cégek és a közigazgatás elektronikus összekapcsolódásától, vagy – ami az átlagpolgár számára szintén nem elhanyagolható fontosságú – a C2A (consumer-to-administration), a fogyasztók és a közigazgatás közötti kontaktus lehetőségének megteremtése (ez utóbbi körbe tartoznak például a nálunk is alkalmazott, számítógépes lemezen történő adóbevallások). Ilyen irányban való elmozdulásnak tekinthető a helyszíni áfa-ellenőrzést végző adóellenőrök hordozható gépekkel való ellátásának jelenlegi folyamata, azok segítségével a “terepen” mozgó ellenőr az éppen vizsgált személynek az adóhivatalnál nyilvántartott valamennyi adatához hozzáférhet, s azokat megfelelően módosíthatja is.
Az elektronikus kereskedelem terjedésével mind erősebben vetődik fel az interneten keresztül kötött ügyletek szerződési és fizetési szabadságának, biztonságának megteremtése. A létrejövő szerződés alanyainak beazonosíthatósága és az üzleti kapcsolat titkossága szempontjából alapvető fontosságú az elektronikus okiratok és aláírások hitelességének elismerése és az ehhez szükséges technikai feltételek kidolgozása. A fizetési és szerződési szabadság megteremtése során a következő három fő követelmény egyidejű teljesítésére mutatkozik igény: azonosítás (a vevő ellenőrizhesse az üzenet feladójának a személyazonosságát); hitelesség (a feladó ne tagadhassa le szerződési ajánlatát), s végül az üzenet titkosságának és integritásának megőrzése.
TITKOSÍTÁS. Ezt a sokrétű feladatot oldja meg a kriptográfiai-titkosítási eljárás. Ennek során egy nyílt szövegből, titkosítási kulcs segítségével kódolt szöveget hoznak létre, és a másik oldalon ezt a titkosított dokumentumot egy nyilvános kulcs segítségével megfejtik, ellenőrzik. A biztonság fő záloga, hogy a nyilvános kulcs segítségével a titkos üzenetnek pusztán olvasása lehetséges, de azzal az elő nem állítható, tehát minden felhasználónak rendelkeznie kell egy nyilvános és egy titkos kulccsal, ami egy titkos kulcspárt alkot és használatával képes akár igazolni is magát. Csakhogy ennek nyilvántartása már valamilyen szervezeti-hatósági szintű feladatellátást kíván és természetesen a jogi szabályozás sem kerülhető meg, mivel a hitelesség tanúsítása alapvető társadalmi érdek és gazdasági előfeltétel.
Jelenleg Magyarországon egyelőre csak az interneten hozzáférhető az elektronikus okiratok jogi hatályáról szóló törvénytervezetet. Ez a kérdés szabályozását az EU vonatkozó direktívájához igazodva próbálja rendezni. Valószínű, hogy a tervezet törvényként való elfogadása a nemrég megvalósult domain regisztrációhoz hasonló nagy lépést jelentene az elektronikus kereskedelem magyarországi megerősödéséhez vezető úton.
A tervezet a digitális aláírást, az elektronikus okirat védelmét szolgáló titkos aláírási kulccsal készített olyan digitális jelsorozatként aposztrofálja, amely az okirat hitelességét, sértetlenségét és az aláírási kulcs tulajdonosát egy hozzá tartozó időbélyegzővel (a hitelesítés dátumára, időpontjára és az aláíró személyre vonatkozó jelsorozat) és hitelesítési tanúsítvánnyal igazolja. A tervezet szerint a digitális aláírások felügyeleti szerve a távközlési hatósági feladatokat ellátó Hírközlési Felügyelet lenne, a tanúsítványok hitelesítését és kiadását pedig a közhitelesség őreiként ismert közjegyzők biztosítanák.
Az uniós szabályozásként szolgáló, tavaly megjelent irányelvet a tagállamoknak várhatóan 2001 elejétől kell belső jogrendszerükbe átültetni. E direktíva fő elve szerint az elektronikus aláírást minden államban a hagyományos aláírásokkal azonos értékűnek kell tekinteni és gyakorlatilag tanúsítványként kell elfogadni, mintegy az aláíró személyazonossága és aláírási szándéka igazolásaképpen.
Ami a legnagyobb különbség a hazai tervezet és az EU szabályozása között: a tanúsítási szolgáltatás, kiadási jogosultság határainak kijelölése. Míg az unióban a hitelességi tanúsítás megfelelő biztonsági, anyagi feltételek megléte esetén elvileg bárki számára nyitva álló lehetőség, a magyar tervezet ezt a jogosultságot kizárólagosan a közjegyzők feladatává teszi, “kvázi tanúsítási monopóliumot” hozva létre. A tanúsítványhoz esetleg kapcsolódó kárigények érvényesítése esetén is egyensúlyt kell találni a kibocsátó hatóság, vagy akár gazdasági vállalkozás gazdaságjogi kockázata és a tanúsítvány hitelességében joggal megbízó kereskedelmi résztvevő érdekei és jogai között. Hiszen ha például egy kiadott tanúsítványról kiderül, hogy valójában hamis, és a hitelességben megbízó ügylet egyik résztvevője ennek folytán kárt szenved, kárigényét a kibocsátó szerv felé kell érvényesítenie. Ugyanakkor nyilvánvalóan léteznie kell egy határnak, ameddig a kibocsátó szerv felelőssége terjed, akár értékhatár formájában is, mert ennek hiányában már a jogbiztonság is sérülhet.
Célszerű lenne tehát a törvénytervezet mielőbbi elfogadása, de persze nem mindegy, hogy az aláírások hitelességének tanúsítását a jogalkotó a Hírközlési Felügyelet és a közjegyzői kar monopoljogaként (mint arra hasonló példát láttunk a szerzői jogdíjak beszedésében élen járó közös jogkezelő szervezet, az Artisjus esetében), avagy non-profit, vagy akár üzleti alapon működő vállalkozások megfelelő garanciák mellett elérhető jogosultságaként fogja szabályozni.
HACKEREK ÉS CRACKEREK. Az internet elterjedése sajnálatos módon nemcsak az üzleti lehetőségek páratlan megnövekedését és a társadalmi kommunikáció hatékonyabbá válását eredményezte. Az információ hatalmának megjelenése új típusú bűnözési formák megjelenésével, s ezáltal a büntetőjog új fejlődési irányainak kényszerű kijelölésével is együtt jár.
Amíg a cracking, vagyis a programfeltörés gyakorlatilag a számítógépes szoftverek megjelenésével egyidejű, úgymond régi mesterség, a hacking, azaz a számítógépes adatbázisokba és hálózatokba elektronikus úton történő betörés a számítógépes hálózatok széles körű használatával vált elterjedtté.
BÜNTETÉSI TÉTELEK. A büntetőjog szempontjából a kérdést onnan kell megközelíteni, hogy ezen cselekmények veszélyesek-e a társadalomra – s amennyiben igen, milyen mértékben -, indokolttá teszik-e a büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazását. A Büntető Törvénykönyvben a számítógépes csalás alapesetének fogalmát a jogalkotó a következőképpen határozta meg: “Aki jogtalan haszonszerzés végett, vagy kárt okozva a számítógépes adatfeldolgozás eredményét a program megváltoztatásával, törlésével, téves vagy hiányos adatok betáplálásával, illetve egyéb meg nem engedett művelet végzésével befolyásolja, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” A büntetési tétel az okozott kár értékével párhuzamosan nő (különösen jelentős kár esetén akár 10 év is lehet) és a törvényszövegből kiderül az is, hogy számítógépes csalásnak minősül például a mobiltelefon “lelkét” képező SIM-kártya, vagy egy egyszerű telefonkártya-csip kódjának jogellenes megváltoztatása is.
Mint általában a büntetőjogi kategóriákkal, a fenti bűncselekménnyel is több probléma van. Köztudott, hogy a hackerek nagy része a betöréseket elsősorban nem anyagi haszonszerzés céljából követi el, hanem többnyire szórakozásból, esetleg figyelem-felhívási célzattal (így némely óriásvállalat üzletpolitikája elleni tiltakozásul a cég website-jának alapos, vagy vicces átalakításával, esetleg – “információbombázás” formájában – elérhetetlenné tételével). Ráadásul az elkövetők egy része felelősségtudattal, és ami igazán fontos, vétőképességgel, azaz büntetőjogi felelősségre vonás képességével nem rendelkező gyerek, vagy fiatalkorú. Megint másik probléma a cselekmény bizonyításának kérdése. Hiszen a számítógépes hálózatokon belül akár egy másik számítógépre csatlakozással, és ezáltal más felhasználó nevében is elkövethető egy büntetendő cselekmény úgy, hogy a tényleges elkövető személye ezalatt rejtve marad.
INTERNETES BŰNCSELEKMÉNYEK. Mivel a hagyományos bűnüldözési technikák ezen új típusú bűncselekmények kezelésére és megelőzésére rendre elégtelennek bizonyulnak, világszerte tapasztalható tendencia, hogy rendőrségi/hatósági szerveket hoznak létre az internet és elektronikus levelezést nyújtó szolgáltatók kommunikációs hálózatának figyelésére és ellenőrzésére. A szolgáltatóknak lehetővé kell tenniük, hogy forgalmuk lehallgatható, lenyomozható legyen. A jogvédő és civil szervezetek (az információs szabadság mindenekfelettiségére és a jogrend, magánélet és magántitok sérthetetlenségének alapelveire hivatkozva) rendre tiltakoznak a köznek a magánszférába való újabb behatolási kísérleteivel szemben. Valahol azonban mindenkinek egyet kell értenie abban, hogy az információ-technológiai bűnözés visszaszorításának közös társadalmi érdeke bizony nemcsak új technikai eszközök és módszerek alkalmazásával, de az individuum szabadságának bizonyos fokú korlátozásával is együtt járhat.
Az Egyesült Államokban már a nyolcvanas évek közepétől dolgozik a szövetségi nyomozóiroda (FBI) országos számítógépes bűncselekmények csoportja (NCCS), de 1999 elejétől Németországban is működik internetrendőrség a szövetségi bűnügyi rendőrségen belül, s a múlt év nyarán Nagy-Britanniában is felvetődött egy számítógépes rendőrségi egység létrehozásának ötlete.
Magyarországon a számítógépes bűncselekmények (a leggyakrabban előfordulók: a szerzői és szomszédos jogok megsértése, valamint a számítógépes csalás) hallatán először mindenkinek a Business Software Alliance neve ugrik be, amely a visszaélések büntetőjogi jogkövetkezményeit ecsetelő reklámkampányt folytat. Valahol persze nagyon is érthető a nyilvánvalóan üzleti szempontok szerint működő és igen magas előállítási és marketing költséggel dolgozó szoftvergyártók ingerültsége, amikor többévi fejlesztői munkával elkészített programjaikat feltörés után a technikai haladás “átkaként” irreálisan alacsony költséggel másolják és terjesztik, felmérhetetlen bevételkiesést okozva számukra. Addig nem is nagyon várható áttörés e téren, amíg egy számítógépes program, vagy egy zenei CD árának a magyar átlagkeresethez való aránya ilyen szembetűnően kedvezőtlen marad, hiszen a fogyasztó egyszerűen nem kellően motivált, hogy hozzávetőlegesen tízszer annyiért egy jogtiszta árut vegyen, amikor a műről a vételár töredékéért készíthet magának másolatot. A szerzői és szomszédos jogok megsértése esetén egyébként jelenleg 8 évig terjedő szabadságvesztés is kiszabható, különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó – 500 millió forintot meghaladó összegű – bűncselekmény esetén. Nyilvánvaló, hogy a jogsértések ellen küzdő szervezetek általában a lehető legmagasabb büntetési tételeket emlegetik, de még a szoftverek viszonylag magas vételára miatt sem gyakori, hogy valaki ekkora értékre kövesse el a tiltott cselekményeket.
A téma szakavatott ismerője, Verebics János szerint az interneten ma már szinte minden bűncselekmény elkövethető. Nyilvánvalóan azonban vannak tipikus “netes”, vagyis leggyakrabban itt előforduló bűncselekmények. Különböző szempontok alapján mérlegelhetjük, mely cselekmények okozzák a legnagyobb anyagi, illetve erkölcsi kárt.
Az ENSZ egyik szakosított szervezete, az UNESCO által tavaly közzétett tanulmány szerint a világhálón megközelítőleg 30 ezer pedofíliával foglalkozó honlap található, azok közül is a legtöbb Észak-Amerikában. Az egymás között képeket cserélgető beteg emberek az internetnél keresve sem találhattak volna jobb helyet, hiszen a web tengerén egy-egy ilyen helyet kiszúrni szinte lehetetlen. Ha az erre szakosodott tartalomfigyelő rendőri szervek mégis felfedeznének egyet, ismételten a szokásos jogi problémák vetődhetnek fel: kinek a szerverén helyezték el a képeket, a szolgáltatót és/vagy csak a képeket elhelyező személyt kell-e felelősségre vonni, mely állam jogát kell alkalmazni a nyomozati és általában az eljárási cselekményekre. Az internet globalitásából fakadóan tehát egy sor olyan problémával kell megküzdeniük a nemzeti joghatóságoknak, amelyeket csak rendkívül széles körű nemzetközi összefogással, többek között jogsegély- és kiadatási egyezmények kötésével lehetne megoldani, ami viszont az elhatározáson túl óriási anyagi ráfordítást és szervezeti koordinációt igényel.
Tucatszámra akadnak továbbá a neten szélsőjobboldali, fajgyűlölő csoportok website-jai is, ami szintén felveti az örök kérdést: szabad-e, kell-e cenzúrát alkalmazni a világhálón?
A probléma megoldása ugyanakkor alkotmányjogi kérdéseket is feszeget. Amerikában hozták létre többek között a Platform for Internet Content Selection (PICS) rendszert, amely lehetővé teszi az internet tartalmának megszűrését, hozzáférést csak elektronikus úton előre megjelölt oldalakhoz engedve. De hasonló eredménnyel járó megoldást alkalmaznak Kínában is, ahol szintén korlátozzák a szörfölni vágyó honpolgárok által megtekinthető webtartalmat. 1998-ban az amerikai Loudon County közkönyvtára olyan szűrő-blokkoló rendszerrel szerelte fel nyilvános hozzáférésű internetes gépeit, amely megakadályozta a szextartalmú oldalakhoz való hozzáférést. Önmagában az ügy nem is lenne hírértékű – mert ez, úgy gondolom, valahol mindenki számára méltányolható korlátozás -, ám mivel a bírói döntés szerint a szűrőrendszer alkalmatlan volt a differenciált felhasználásra, s ezáltal alkotmányos jogokat sértett (nem mindegy ugyanis, hogy kit – felnőttet, gyereket, nőt vagy férfit – érint a korlátozás), a könyvtárat a rendszer kiiktatására kötelezték.
ÉRDEKEK EGYENSÚLYA. Ami a szerzői jog és az internet kapcsolatát illeti, a jövőbeni kilátások latolgatásakor látni kell, hogy a megoldandó probléma középpontjában valójában a polgárok információhoz jutási szabadsága áll szemben a szerzői jog jogosultjának a jogi oltalomhoz, és főképpen a szerzői jogdíjhoz való igényével. A vonatkozó jogi szabályozás legfontosabb célja tehát ezen jogok és érdekek tisztességes egyensúlyának megteremtése kell, hogy legyen. Véleményem szerint az ehhez vezető módszerek megválasztása során lehetőleg az önkéntes jogkövető magatartásra történő ösztönzés, de semmiképpen sem a büntetőjogi jogkövetkezményekkel való fenyegetés alkalmazása mutatkozik a legcélravezetőbbnek.
Az elektronikus kereskedelem fellendülésének elsődleges követelménye a szerződési és a fizetési szabadság megteremtése. Ez a hitelességi tanúsítványok megjelenésével pontosan beazonosítható digitális aláírást használó szerződő feleknek az elektronikus ügyletek biztonságába vetett hitét erősítheti; ezáltal segítve elő az internetes kereskedelem széles körű elterjedését.
MŰSZAKI HÁTTÉR. Persze mindennek előfeltétele a biztonságos és a jogszabályokkal összhangban működő műszaki megoldások kifejlesztése, mint például a bankkártyák adatainak biztonságos továbbítását lehetővé tevő SSL (Secure Socket Layer), a SET (Secure Electronic Transaction), vagy a PKI (Public Key Infrastructure), vagyis a nyilvános elektronikus kulcsok hálózatának megteremtése.
Az internetes bűncselekmények megelőzése és felderítése során lehetetlen túlértékelni az országok és hatóságaik közötti együttműködés fontosságát, valamint az állam felelősségét a megfelelő anyagi, de főleg technikai eszközök és feltételek megteremtését illetően. A világhálón elkövetett bűncselekmények egy globalizálódó kor sajnálatos végtermékei. Ez ugyanakkor nem feltétlenül jelenti azt is, hogy az interneten hozzáférhető információtömeget cenzúrázni kell, már csak azért sem, mert nem mindig egyértelmű, hogy az alkalmazott megoldások összhangban állnak-e a vonatkozó jogszabályokkal.
A szerző az Oppenheim és Társai Bruckhaus Westrick Heller Löber Ügyvédi Iroda (www.bruckhaus.com) ügyvédjelöltje. Az írás Verebics János szakmai támogatásával készült.
