Globalizálódó korszakunk egyik, térségünket sem érintetlenül hagyó jellemző gazdasági folyamata a tőkeáramlás megsokszorozódása. Közép- és Kelet-Európa gazdasági átalakulásában meghatározó szerepet játszik a külföldi tőke, mindenekelőtt az innováció és technológiatranszfer ösztönzése, valamint a nemzeti vállalatok versenyképességének javítása révén. A régió egésze 1998-ban – a globális tőkemozgásokból mintegy 10 százalékkal részesülve – 19 milliárd dollár külföldi működő tőkét vonzott, ezen belül Közép-Európába és a balti államokba 16 milliárd dollár érkezett. A csak Kelet-Európába irányuló befektetések összege az orosz válság következtében 60 százalékkal esett vissza. A közép- és kelet-európai régió egyre vonzóbb világméretekben, a tőkebevitel növekedési dinamikája meghaladja mind a fejlődő, mind a fejlett országok tőkebeáramlásának ütemét. A térségbe érkező tőke továbbra is néhány országra koncentrálódik: 74 százalékán Lengyelország, Csehország, Románia, Magyarország és Oroszország osztozik. A működő tőkéért folyó versenyben – a privatizáció fokozatos lezárulásával – előtérbe kerülnek az egyes országok nyújtotta befektetési kedvezmények és ösztönzők.
CÉLPONTOK. Az utóbbi évtizedet tekintve Lengyelország a legvonzóbb célpont, ott 1999 végéig 38,9 milliárd dollárnyi külföldi működő tőkét regisztráltak, s az előrejelzések szerint a növekedési trend hosszú távon is fenntartható. A gazdasági megtorpanás ellenére jelentős tőke áramlott Csehországba és Romániába is, ami az 1998-ban elindított privatizációs programoknak volt köszönhető. Magyarországon enyhe visszaesést regisztráltak e téren; a külföldi tőke egyre inkább a zöldmezős beruházások felé fordul, mivel a privatizációs kínálat kimerülőben van. Az egy főre jutó állományt tekintve azonban továbbra is Magyarország vezeti a mezőnyt.
Közép- és Kelet- Európában Németország a legjelentősebb befektető, térségek szerint pedig az Európai Unió (EU) képviselteti magát a legnagyobb súllyal. A legjelentősebb európai tőkeexportőr országok – Németország mellett Franciaország, Olaszország, Hollandia és Nagy-Britannia – mind jelen vannak az átalakuló gazdaságok piacain. Japán ellenben csekély érdeklődést mutat, Dél-Koreához hasonlóan több kisebb projektben vesz részt. Az amerikai befektetők aktívak és az átlagosnál nagyobb beruházásokat részesítik előnyben, ezért is lett fő célpontjuk az itteni mércével nagy belső piaccal rendelkező Lengyelország. Ausztria méreténél nagyobb szerepvállalása földrajzi közelségének tudható be; Szlovéniában például a legjelentősebb külföldi befektetőnek számít. A külföldi tőke Magyarország, Csehország, Szlovénia és Oroszország esetében elsősorban a szolgáltatási szektort vette célba, azon belül is a pénzügyi, kereskedelmi, szállítási és kommunikációs tevékenységeket. Lengyelországban, Romániában és Ukrajnában főleg a feldolgozóipar szívja fel a külföldi tőkét, azon belül is az élelmiszeripar, a gépgyártás és a vegyipar a kedvencek.
Mely tényezők miatt választják a befektetők az egyik vagy a másik országot? A liberalizálási folyamat kezdetén néhány, a reformokban az élen járó állam (Magyarország, Észtország) kitárta kapuit a külföldi befektetők előtt. Ennek köszönhetően ezekbe az országokba már kezdettől fogva nagyobb mértékben áramlott a tőke, ami összefüggött a kedvező politikai és gazdasági környezettel, és azzal is, hogy a külföldiek egyenlő eséllyel szállhattak versenybe az állami vagyon privatizációjakor. Magyarországon ugyan mára gyakorlatilag befejeződött a privatizáció, a régió más országaiban – főként Lengyelországban, Csehországban és Romániában – ellenben még kiterjedt a magánosításra váró állami vagyon.
NÖVELT VONZERŐ. A nyitottabb gazdaságú országok számára mára vált aktuálissá a kérdés: milyen eszközökkel lehet fenntartani vonzerejüket. Míg egy ipari vagy kereskedelmi létesítmény áruba bocsátásánál gyakran elég, ha kedvező az ár, addig egy zöldmezős beruházásnál más tényezők a meghatározóak – közöttük például az üzleti környezet vagy a helyi piaci potenciál. Magyarország vezető helye is veszélyben forog: a belső kereslet volumene tekintetében nem kelhet versenyre a 39 milliós piaccal rendelkező Lengyelországgal, ráadásul más környező országokban (például Szlovákiában) is konszolidálódik a gazdasági és politikai helyzet. A térség államai a befektetési ösztönzők széles skáláját dolgozták ki, a társasági adó csökkentésétől a különféle adókedvezményeken át a vámmentes övezetekig, sok kedvező lehetőséget kínálva a külföldieknek.
ÁTMENETI ÖSZTÖNZŐK. Néhány ösztönző azonban gondot is okoz, hiszen nem felel meg az EU-szabályozásnak, tehát nem valószínű, hogy a csatlakozás után is fenntartható. Habár az 1999 végéig Magyarországra érkező 20,2 milliárd dollárnyi működő tőke idecsábításában komoly szerepük volt a vámszabad területeknek, azok működése például a jelenlegi formában biztos, hogy nem folytatható a csatlakozás után, jóllehet az unióban érvényes szabályozás és a magyar között csupán egyetlen lényeges eltérés van: nálunk nem csupán a vámáruk vámmentesek, hanem a termeléshez szükséges termelőeszközök is. Ez a csekélység azonban jelenleg nagy versenyelőnybe hozza a magyar piacot, a vámszabad területek eddig igen jelentős tőkevonzó eszköznek bizonyultak.
Az itteni gyakorlathoz hasonló vámmentes zónákat alkalmaz Csehország is néhány éve, Szlovákia ezzel szemben inkább az adófizetés alóli mentesítés eszközét választotta, bizonyos tevékenységek végzéséhez kötve a kedvezményt. Északi szomszédaink öt éven keresztül teljes, további öt éven át 75 százalékos adómentességet garantálnak a termelő vagy idegenforgalmi tevékenységbe legalább 5 millió euró értékben beruházó külföldi stratégiai befektetőknek.
A kedvezményes zónák egy speciális fajtáját alkalmazza a lengyel kormány: ott 1994 óta működnek úgynevezett különleges gazdasági övezetek, amelyek szintén visszatetszést keltettek uniós berkekben, különösen akkor, amikor a lengyelek a 17 zóna számára 10 éves átmeneti időszakot próbáltak kiharcolni. Ezek a magyar vámszabad területektől annyiban térnek el, hogy az ott tevékenykedő társaságok az övezet élettartamának első felében teljes adómentességet élveznek, a második időszakban pedig legfeljebb 50 százalékos adókedvezményt kaphatnak. Az övezetek felállítása a munkahelyteremtés, illetve az elmaradottabb területek fejlesztésének céljával indult. Ám az eddig nyitott 17 övezet közül csak néhány tudott jelentős összegű külföldi tőkét magához vonzani, kettőt pedig – eredménytelenségük miatt – meg is szüntetnek.
Miért támadják a zónákat az unióban? Egyrészt, mert az úgynevezett érzékeny szektorok – acélipar, hajógyártás, autógyártás és textilipar – is kaphatnak a jelenlegi szabályozás mellett támogatást, másrészt elfogadhatatlannak tartják a 10-20 évre szóló adómentességet, mivel lehetetlen azt nyomon követni, hogy az állam valóban az invesztíciót támogatja-e, nem pedig a vállalat működését. A jövőben biztos, hogy Lengyelországnak – Magyarországhoz hasonlóan – változtatnia kell befektetés-ösztönzési politikáján.
Néhány, a befektetéseket korlátozó lépést is rossz néven vesz az unió. Ilyenek például a külföldiek termőföld vásárlására vonatkozó korlátozások. A legkonzervatívabb politikát Lengyelország és Szlovénia folytatja ezen a téren. Máshol, például Litvániában, megengedik ugyan a külföldiek földvásárlását, ott viszont az ezzel járó bizonytalan és hosszú eljárás riasztja vissza a befektetőket.
ADÓVERSENY. Kisebbfajta verseny kezd kibontakozni a társasági adók terén is a térségben. Sokáig Magyarország alkalmazta a legalacsonyabb – 18 százalékos – társaságiadó-kulcsot, Észtországban azonban az idei évtől kezdve ezen adónemet teljesen eltörölték. A legmagasabb kulcs a csehországi és lengyelországi befektetőket sújtja, de Prága részéről is várható annak mérséklése. Más területeken is megmérettetnek a térség országai a külföldi tőke szemében: a befektető számára egyáltalán nem közömbös például, hogy a vállalatalapítási eljárás 3 napot vesz igénybe (Lettország) vagy éppen 3 hónapot (Szlovákia).
Lengyelországot a rendszerváltás után néhány évig elkerülte a külföldi tőke az adósságproblémák, a sorozatos kormányváltások és a külföldiekkel szemben alkalmazott diszkrimináció miatt. Az adósságválság rendezése, a politikai stabilizálódás és az időközben meginduló – a térségben akkor még kiemelkedő – gazdasági növekedés előtérbe helyezték az ottani előnyöket: a nagy, 39 milliós belső piacot, a kedvező földrajzi elhelyezkedést, valamint a fiatal, jól képzett és olcsó munkaerőt. Cégek szerinti bontásban továbbra is a Fiat beruházása áll az élen (1,4 milliárd dollárral), a sorban a dél-koreai Daewoo következik. Tavaly a privatizáció felgyorsítása nyomán számottevő külföldi tőke jelent meg a bankszektorban: az olasz UniCredito a PKO-ban, az Allied Irish Bank a Bank Zachodniban, a Hypo Bank pedig a Bank Przemyslowo-Handlowyban szerzett részesedést.
AMBÍCIÓZUS TERVEK. A lengyel kormány csak 1998-ban indította el átfogó privatizációs programját, amellyel stratégiai befektetők bevonását célozta meg. Ennek megfelelően a 2000-re szóló tervek rendkívül ambiciózusak: 8-12 milliárd dollár privatizációs bevételre számítanak (1999-ben 3,1 milliárd dollár folyt be a magánosításból), többek között a telekommunikációs óriás, a TPSA további hányadának tőzsdei értékesítéséből, a Polski Koncern Naftowy olajipari, illetve a KGHM Polska Miedz rézipari vállalatok részleges eladásából. A tervek között szerepel még az energiaszektor néhány cégének és az állami tulajdonú szeszfőzdék privatizálása is.
A Baltikum három állama – Észtország, Lettország és Litvánia – sokáig egymástól különböző gazdasági fejlődési pályán haladt. Észtország a gyors reformerek csoportjához tartozott, s már a kezdetekkor megnyitotta piacait a külföldi tőke előtt, a privatizáció pedig eleve stratégiai befektetők bevonásával zajlott le. A két másik ország sokkal óvatosabb volt, és a 1995-ig a kuponos módszert részesítette előnyben. A kis belső piaccal rendelkező, együttesen is alig 8 milliós népességű balti térség gazdasági nyitottságának, valamint az orosz és a nyugati piacok között betöltött tranzitszerepének köszönheti a külföldi befektetők – elsősorban a skandináv tőke – kiemelt figyelmét. A Baltikumba 1998 végéig összesen 5 milliárd dollárnyi működő tőke áramlott, az egy főre jutó befektetés tekintetében pedig a helyi éllovas Észtország a harmadik helyen áll Közép- és Kelet-Európában. Észtországba 1999 végéig 2,04 milliárd dollár működő tőke áramlott.
A magánosítás mára kifutóban van Észtországban is, már csak a telekommunikációs, az energia- és a közlekedési szektorban várható néhány jelentősebb privatizációs ügylet. Ebből az idén az országos áramszolgáltató, a tallini vízművek és a vasutak eladását tervezik. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az észt kormány megszüntette a társasági adót. Ez – számítások szerint – mintegy 100 millió dolláros bevételkiesést okoz a költségvetésnek.
Lettország és Litvánia 1995-ben indította el a stratégiai befektetőkre építő privatizációs programját. A letteknél a nagymértékű tőkebeáramlás a politikai instabilitás következtében egészen 1998-ig váratott magára. Még mindig befektetőkre várnak a hajózási cégek, és az energetikai szektor vállalatai, az országos távközlési társaságot pedig az idén privatizálják.
Litvániában a kuponos magánosítás révén 1995-ig az állami vállalatok 85 százaléka került privát kézbe, mivel azonban ez nem hozta el a várva várt szerkezetváltást, a privatizáció következő szakaszában ott is stratégiai befektetők bevonását szorgalmazták. 1998-ban adták el a Lietuvos Telekomas telekommunikációs céget, de befektetőre vár még a légitársaság, a hajózás, s ez év második felében kívánják eladni az összeolvadással létrejött pénzintézet, az immár a litván bankszektor mérlegfőösszegének 40 százalékát adó Vilniaus/Hermis egy részét. Csupán a vasúthálózat, Klaipeda kikötő és az ország egyetlen atomerőműve marad továbbra is állami kézben.
CSEH RECESSZIÓ. Csehország 1997-ig a posztkommunista átalakulás mintaállamának számított. A túlértékelt korona rögzített árfolyamának összeomlása után azonban a megkésett strukturális és intézményi reformok kedvezőtlen következményei nyilvánvalóvá váltak. Ezt követően recesszióba süllyedt a gazdaság, a korábbi években büszkén emlegetett kedvező munkanélküliségi adatok pedig gyorsan romlottak. A gazdasági visszaesés legfontosabb oka a privatizáció elhibázott stratégiája volt. Ennek következtében a bankszektor és a vállalati szektor szerkezeti átalakítása csigalassúsággal haladt, amit tovább nehezített a csődtörvény elégtelen és következetlen alkalmazása.
Az ipar nagy részét az állami bankok befektetési alapjai birtokolták, s csak 1998-ban került előtérbe a privatizációs stratégia átalakítása és a külföldi tőke erőteljesebb bevonásának igénye. Mára a korábbi állami vagyon mintegy 80 százaléka került magánkézbe vagy a cseh vagyonügynökséghez, néhány nagy volumenű privatizációs ügylet azonban még hátravan. Lépcsőzetesen értékesítik a nagybankokban még meglévő állami részesedést, s napirenden van a nemzeti vasúttársaság, az egészségügyi intézmények és a posta magánosítása is. A leglátványosabb privatizációs ügyletekre az utóbbi időben a bankszektorban került sor, tavaly például csaknem 1,1 milliárd dollárért értékesítették a CSOB külkereskedelmi bank 66 százalékos részvénycsomagját, és néhány hónapja az ottani országos takarékpénztárt, a Ceska Sporitelnát is eladták. A bankszektorban az idén és jövőre további privatizációra kerül sor.
BECSALOGATÓK. Mindez jól jelzi azt a gazdaságpolitikai fordulatot, amely az 1998 áprilisában meghirdetett új privatizációs program nyomán bontakozott ki, s amelynek fő jellemzője a korábban kevéssé kedvelt külföldi tőke bizalmának elnyerése volt. A becsalogatás eszközei között azóta megtalálhatóak a különféle adókedvezmények, a vámmentes zónában való befektetés lehetősége, a gépek és felszerelések vámmentes bevitele, a munkahelyteremtéshez kapcsolódó kedvezmények, képzési támogatások és a szükséges infrastruktúra biztosítása. A kedvezményekre való jogosultság általános feltétele, hogy a beruházónak 3 év alatt legalább 10 millió dolláros befektetést kell megvalósítania, s azon belül minimum 5 millió dollárnak saját forrásból kell származnia. A befektetésnek a feldolgozóiparba kell irányulnia, s a kibocsátás legalább 50 százalékát a cseh kormány által jóváhagyott listán szereplő csúcstechnológiai termékeknek kell kitennie. A gépekbe való invesztíciónak el kell érnie a teljes befektetés értékének legalább 40 százalékát. A befektetésnek zöld- vagy barnamezősnek kell lennie (vagyis már működő cég akvizíciója nem jöhet szóba), továbbá az összes csehországi környezetvédelmi előírást teljesíteni kell.
Az elmúlt két évben – jórészt a külföldi tőkebefektetéseket támogató stratégia eredményeként – jelentősen növekedett a Csehországba áramló működő tőke mennyisége. Valószínűsíthető, hogy a külföldi cégeknek köszönhetően néhány éven belül a magyarországihoz hasonló hatékonyságbővülés és gazdasági növekedés következik be.
Szlovákia jelenlegi gazdasági problémái – a korábbi időszak kedvezőtlen belpolitikai folyamatai mellett – jelentős mértékben ugyancsak a hibásan megválasztott privatizációs stratégiának és a külföldi tőke csekély szerepvállalásának tulajdoníthatók. Az 1993-ban függetlenné vált országban először a cseh típusú kuponos privatizációval próbálkoztak, ami azonban kudarcot vallott; ebben nagy szerepe volt az 1994-es, Vladimir Meciar hatalomba való visszatérését hozó választásoknak. Attól kezdve – egészen Meciarék 1998-as választási vereségéig – a privatizáció elsődlegesen a klientúraépítés eszközévé vált, az ipar legfontosabb szegmensei (beleértve a feldolgozóipart is) ilyen szempontok szerint találtak új gazdára.
Az 1998 őszén megkezdődött pozitív politikai változásokat a gazdaság mélyrepülése követte. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a korábbi időszakban a gazdaságpolitika a GDP bővülését a belföldi kereslet mesterséges gerjesztésével érte el, elsősorban néhány infrastruktúrafejlesztési projekt elindításával. Ma az ország számára az egyetlen kitörési lehetőségként az szolgál, ha a még hátralévő jelentős privatizációs ügyleteket – például a nemzeti távközlési cég vagy bankrendszer esetében – minél előbb és minél tőkeerősebb külföldi befektetők bevonásával valósítják meg. A másik stratégiai irány: a már privatizált cégeket meg kell győzni annak fontosságáról, hogy mielőbb külföldi szakmai befektetőt vonjanak be működésükbe (erre példa a Slovnaft egy részének eladása a Molnak).
Hatalomra kerülése után a jelenlegi kormány a külföldi befektetőket támogató politikát hirdetett meg. Fő üzenetként jelentős adókedvezményeket és a foglalkoztatásbővítéshez kapcsolódó könnyítéséket ígértek a külföldieknek. A kormány által megfogalmazott cél szerint 2002-re a külföldi tőke állományának el kell érnie a 8 milliárd dollárt, vagyis a mai szint majdnem négyszeresét.
ROMÁN GONDOK. Szlovákiához hasonlóan Romániában komoly problémát okoz, hogy a külföldi érdeklődés meglehetősen csekély és a privatizáció jelentős része még nem zajlott le. Az érdeklődést az is csökkenti, hogy az idén általános választások lesznek az országban, s nagy valószínűsége van a jelenlegi ellenzéki erők hatalomra kerülésének. Ez elbizonytalaníthatja a befektetőket. A kormányzat ez év elején 38 százalékról 20 százalékra csökkentette a társaságiadó-kulcsot, és elkezdte felszámolni a korábbiakban a korrupció melegágyának tekintett rendszert: a külföldi befektetőknek egyedi alapon juttatott kedvezményeket. A privatizációból az idén 1,58 milliárd dollár bevételre számítanak, ennyi szükséges is ahhoz, hogy tartani lehessen – a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött megállapodásnak megfelelően – a 3 százalékos költségvetési hiányt. Néhány nagy privatizációs ügyletre (például a Petrom olajipari vállalat, a Tarom légi társaság és egyes bankok) minden bizonnyal csak a választások után kerül sor. A vállalatok privatizációja és a bankrendszer konszolidációja nélkül Romániában nem indulhat be hosszabb távú, stabil alapokon nyugvó gazdasági növekedés.
SZLOVÉN FELISMERÉSEK. Szlovénia gazdasági helyzete a kilencvenes évek elején volt a legkedvezőbb a régióban, köszönhetően számos, a korábbi időszak jugoszláv fejlődéséből adódó sajátosságnak. Abban az időszakban Közép-Európában az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson ott volt a legnagyobb (ezt az előnyüket a szlovénoknak azóta is sikerült megőrizniük); valamint a hetvenes-nyolcvanas évek viszonylag nyitottabb külgazdasági kapcsolatrendszerének köszönhetően a külföldi tőke is elég komoly mértékben volt jelen. A kilencvenes évek eleje óta ugyanakkor az ország gazdasági fejlődése sok vonásában hasonlít a csehországihoz; legfontosabb jellemzője a strukturális átalakulás lassúsága. Közvetlen külföldi befektetések alig történtek, a viszonylag magas egy főre jutó befektetésállomány döntő részben a nyolcvanas évek beruházásainak köszönhető.
A múlt év során a privatizációban és a külföldi tőkebefektetésekkel kapcsolatban is változásokra került sor. A ljubljanai kormányzat felismerte, hogy a belföldi tulajdonban lévő vállalatok átalakításához és modernizálásához szükség van külföldi stratégiai partnerek bevonására. Stratégiai befektetőkre most leginkább a pénzügyi szektorban lenne szükség, s várható, hogy a folyamat ezen a területen hamarosan fel is gyorsul. Már csak azért is, mert az Európai Bizottság országjelentése kiemelte, hogy Szlovéniában a külföldi befektetések kezelése nincs összhangban az EU-szabályozással, így az országnak – a többi csatlakozni kívánó államhoz hasonlóan – fokozatosan liberalizálnia kell piacait.
A szerzők az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársai.
