Az Akadémia a nemzet tanácsadója – hangzott el a fennkölt kijelentés a tudós testület májusi közgyűlésén. Nyilván e nemes szándék vezérelte a recenziónk tárgyát képező kötet kiadását is. Glatz Ferenc bevezetőjében a tanulmánygyűjteményt a hazai védelmi kutatások első nagyobb akadémiai dokumentumának, a NATO és Magyarország viszonyát szintetizáló elemzésnek nevezi. Nos, ez az első kísérlet meglehetősen felemásra sikeredett. A többségükben hivatalos jelentésekhez hasonlító írások kerülik a kritikusabb megállapításokat, óvakodnak a vitatható megközelítésektől, hipotézisek, alternatívák megfogalmazásától. A szerzők szakértelmét, hozzáértését bizonyítják viszont a színvonalas közjogi fejtegetések és politikatörténeti eszmefuttatások, s a többé-kevésbé ismert feladatok, koncepciók részletes tárgyalásán túl a NATO-csatlakozás történetének bő ismertetése. A kifogások tehát leginkább arra vonatkoznak, ami e könyvből kimaradt.
Kezdjük az új tagokat is érzékenyen érintő gonddal, azzal, hogy a Szovjetunió összeomlását követő új világhelyzetben – bizonyítandó fennmaradásának létjogosultságát – maga a NATO is keresi a helyét, feladatait. A tekintélyes védelmi szervezet számára (és ezzel számunkra is) a leglényegesebbek azok az új biztonsági kihívások, amelyekkel szembe kell néznie. Közülük a legfontosabb a nemzetközi békét fenyegető regionális instabilitás. És ezzel már mi is “belépünk a képbe”. Minden jóstehetség nélkül is állítható: Európában a Balkán, Oroszország és egyes utódállamai jelentik a legfenyegetőbb konfliktusforrásokat. Emiatt pedig – a koszovói intervenció is ezt igazolta – országunk a NATO déli (és keleti) “védőbástyájává” vált. Hogy ebből számunkra milyen előny és milyen hátrány származik, arról e tanulmányok nem szólnak. A szerzők – általánosságokon túl – nem fordítanak különösebb figyelmet a közvetlen szomszédainkkal kapcsolatos (potenciális) konfliktusveszélyekre. Így nincs szó Romániáról, Szlovákiáról, Ukrajnáról avagy Szerbiáról, ahol jelentős számban élnek magyarok.
Itt van még a sokat emlegetett – és vitatott – nemzeti szuverenitás ügye. Nem szolgálja ennek tisztázását az a dolgozat, amely szerint “a tagság nem sérti Magyarország nehezen visszaszerzett szuverenitását (… ), hiszen a NATO nem nemzetek feletti szervezet, mindig a tagállamok egyhangú egyetértésével hozza meg határozatait”. Ez így kissé (?) leegyszerűsítő megközelítés.
Azután még valami. A feltétlenül helyeselendő NATO-tagságunk nyújtotta biztonságunkért természetesen fizetnünk kell. De nem tudjuk: mikor és mennyit, sokat vagy keveset. A kutatóktól viszont elvárható lett volna erről becslések készítése, számítások végzése, vállalva még a tévedés kockázatát is. Ehelyett néhány – egy lábjegyzetben szereplő – értelmezhetetlen adat mellett csupán arról értesülünk, hogy “a Magyar Hadsereg technikai eszközeinek felújítása mintegy 12 évet vesz igénybe, forrásigénye több százmilliárd nagyságrendű.” Na már most az itt a kérdés: ezt a szép összeget mind a magyar adófizető állja-e, vagy beszáll ebbe a NATO is? Hiszen például csak a harci repülők cseréje kemény dollármilliókat hozhatna a nyugati gyártóknak. Bizonyára akadnak, akiknek minderről vannak némi ismeretei. Kár, hogy ezeket titok övezi. De félő, hogy nálunk amúgy sincs minden a legnagyobb rendben. Erre utal legalábbis Charles Gati, ismert amerikai szakértő legutóbbi nyilatkozata. E szerint a szövetségesek azt észlelik: Magyarország nem teljesíti NATO-felvétele előtt tett katonai vállalásait. Hogy ez így van-e, vagy másképpen, arról nem szól a fáma. Ezért csak abban bízhatunk, hogy folytatódni fognak azok az akadémiai kutatások is, amelyek – sok más mellett – a jámbor polgárok biztonságát (és pénztárcáját) érintő kényes kérdéseket is igyekeznek megválaszolni. –
