Bizonyára kevesen tudják a jóléti közgazdaiságtan atyjaként világhírűvé vált John Maynard Keynesről, hogy az első világháborút követő béketárgyalásokon a brit küldöttség pénzügyi tanácsadója volt. Az itt tapasztaltakat felettébb hibásnak és veszélyesnek tartotta, mert – okkal – úgy vélte: a vesztesekre egy karthágói békét akarnak rákényszeríteni. Ebben a színjátékban pedig nem kívánt részt venni. Ezért vette a kalapját, és 1919. június 5-i lemondó beszédében főnökének, a miniszterelnöknek ezt írta: “Közlöm Önnel (… ), feltűnés nélkül távozom erről a lidércnyomásos konferenciáról. Itt már semmi hasznosat nem tehetek.” Keynes azonban ennél többet tett, azon melegében megírta izgalmas vitairatát A békeszerződés gazdasági következményei címmel.
KIÁBRÁNDULÁS. Mielőtt fő témájára rátérne, Keynes alapos, eredeti és találó jellemzést ad a “színjáték” főszereplőiről, elsősorban a döntő szót kimondó Négyek Tanácsa tagjairól. Közöttük a legbefolyásosabb a francia Georges Clemenceau, a “vén tigris”, aki jól felmérte, hányadán áll társaival; kizárólag neki voltak elgondolásai és egyedül ő mérlegelte következményeiket. “Hitvallása” szerint nem szabad kiengesztelni a németeket, akik csak a diktátumot értik meg. Lloyd George-ra és az olasz Vittorio Orlandóra kevés szót veszteget. Annál többet foglalkozik az amerikai elnökkel, Woodrow Wilsonnal, akinek személye és szereplése elé akkortájt nagy várakozásokkal tekintettek. Már csak azért is, mert az elnök tizennégy pontja a német kapitulációban is jelentős szerepet játszott. Wilsont Washingtonból való elutazása idején világszerte páratlan presztízs és erkölcsi befolyás övezte. Hogy tolongtak az európai fővárosok tömegei az elnök körül! – írja Keynes. Azután jött a nagy kiábrándulás. A csalódás nyitja: Wilson olyan, mint egy nonkonformista, presbiteriánus lelkész, aki nem fogékony a való külvilágra. Nem tud előállni alternatívákkal, gyakorlati megoldásai ködösek, nem híve a kompromisszumoknak, és nem sokat tud Európáról. Egy ilyen embernek pedig – állapítja meg Keynes – nem sok esélye volt a “dörzsölt” Clemenceau-val és “Anglia ügyeletes varázslójával”, Lloyd George-dzsal szemben. Az elnök hazai népszerűsége is megfakult, végül pedig legfontosabb kezdeményezését, a Népszövetséget az amerikai szenátus elutasította.
A jeles közgazdász könyvének legmaradandóbb fejezetei “az igazság nevében” született békeszerződést és annak indítékait tárgyalják. Részletesen bizonyítja: a győzteseket legfőképpen a hatalmi erőviszonyok, birodalmaik gyarapítása, a veszedelmes ellenség jövőbeni gyöngítése, a bosszú foglalkoztatta, valamint az: miként háríthatnak a vesztesekre elviselhetetlen pénzügyi terheket. Alapos elemzésekkel támasztja alá, hogy teljességgel lehetetlen lett volna Németországnak mindazokat a jóvátételi és kárpótlási kötelezettségeket teljesíteni, amelyeket a békeszerződés előírt. Versailles-ról szóló elmarasztaló szentencia: “Aligha akadtak a történelemben annyira torz, nyomorúságos, egyetlen felet sem kielégítő tárgyalások, mint a párizsiak. Nem hiszem, hogy bárki, aki részt vett ebben a vitában, szégyenkezés nélkül tekinthetne vissza szereplésére.” Továbbá: “a békeszerződés nem tartalmaz semmiféle rendelkezést Európa gazdasági újjáépítésére – semmit, ami a legyőzött központi hatalmakat jó szomszéddá tenné, semmit, ami stabilizálná új Európa új államait.” Prófétai előrelátás – mondhatnánk.
Leginkább azt hiányolhatnánk, hogy ez a magvas mű a vesztesek közül csaknem kizárólag Németország gondjaival foglalkozik. Ezt a szerző is érzékeli: “E könyvben kevés figyelmet fordítottam Oroszországra, Magyarországra és Ausztriára. Ezekben az országokban (… ) annyira előrehaladott a társadalom felbomlása, hogy ez nem igényel elemzést. Ezek az országok már a jelenben tapasztalják azt, amit Európa többi része számára csak az előrejelzés birodalmába tartozik. Mindazonáltal hatalmas területről és nagy lélekszámú népességről van szó.” És még egy elgondolkoztató megállapítás: “Ha azt a nézetet valljuk, hogy közelmúltbeli szövetségeseink a megvilágosodás angyalai, míg közelmúltbeli ellenségeink, a németek, osztrákok, magyarok és a többiek a Sátán fajzatai, akkor kiváltképpen vissza kell utasítanunk minden javaslatot, amely segíthet rajtuk.” De ide kívánkozik még egy érdemi észrevétel: Galbraith könyvét a friss élmények hatása alatt 1919 őszén fejezte be. Ekkor Közép- és Kelet-Európa, a Balkán és Oroszország belső viszonyait még káosz és zűrzavar jellemezte, és az ezekkel az államokkal kötendő békeszerződések sem készültek el. Ne feledjük: a magyar küldöttség 1920. június 4-én írta alá a gyászos trianoni diktátumot.
NINCS VÁLASZ. Végül pedig, ha a történészek vissza is utasítanák, a jámbor olvasó mégis eltöprenghet(ne) rajta: Mi lett volna, ha Párizsban méltányos és nem karthágói békeszerződés születik? Vajon másképpen alakul századunk története? Elkerülhettük volna a német fasizmust, Hitlert, a második világháborút és még sok gyászos eseményt? Nincs válasz. Nem is lesz. –
