Kevesebb mint egy hónap volt hátra Bill Cliniton és Vlagyimir Putyin tervezett moszkvai randevújáig, amikor megszólalt Helms szenátor, a külügyi bizottság elnöke és azt mondta: lehetetlenné fogja tenni, hogy Clinton bármilyen, leszereléssel kapcsolatos megállapodást köthessen Putyinnal. Az ókonzervatív szenátor kulturáltan utálja Clintont, ám nyilatkozata – érzelmeitől függetlenül – egy nagyon fontos változást jelzett. Azt, hogy újra fellobban az interkontinentális rakéták körüli vita, amely a Szovjetunió összeomlása óta eltelt években a világpolitikai manőverek kulisszái mögé szorult.
RAKÉTAEGYENSÚLY ALACSONY SZINTEN. Most újra szembe kell nézni ezzel, de csak részben azért, mert Putyin “trónra lépésével” megkezdődött Oroszország valamiféle (egyelőre még nem értékelhető jellegű) stabilizációja. Ennek egyik jele és egyben az új vita nyitánya volt, hogy Putyin mindössze három hét alatt megszerezte a Dumától az interkontinentális rakéták számát csökkentő Start II. megállapodás jóváhagyását, amire a paktumot 1993-ban aláíró Jelcin hét esztendeig nem volt képes. Moszkvának persze jó a minél radikálisabb csökkentés, mert egy alacsony szinten fenntartott orosz-amerikai rakétaegyensúlyt még finanszírozni tud, egy magasabb szintűt már aligha. Az oroszok ezért a ratifikálással egy időben közölték, hogy az 1972-ben aláírt ABM-egyezmény, amely megtiltja rakétaelhárító rendszerek létrehozását, érintetlen kell maradjon. Ilyen pajzs kialakítására ugyanis csak Amerika képes, s amennyiben megkezdi ennek kiépítését, akkor felborulhat a Moszkvának kedvező, alacsony szinten létrehozott rakétaegyensúly.
Amerikában a rakétapajzs létrehozásáról két eltérő álláspont van. A “lágyabbat” Clinton mellett elfogadja a republikánus derékhadhoz tartozó Bush elnökjelölt és demokratapárti riválisa, Gore jelenlegi alelnök is. Eszerint egy szerényebb, úgynevezett nemzeti rakétavédelmi rendszert (NMD) kell létrehozni, amely az úgynevezett “lator államok” (a névsor ma: Észak-Korea, Irán, Irak) esetleges rakétái ellen védelmet nyújt, de ahhoz nem elég erős, hogy elhárítsa akár a csökkentett orosz rakétaállomány elképzelt fenyegetését. Tehát alkalmas kompromisszumra, mert az orosz-amerikai egyensúlyt nem bontja meg. Clinton azért készül Moszkvába, hogy mindezt elmagyarázza Putyinnak, s megszerezze a beleegyezését ahhoz, hogy az ABM-szerződést ennek jegyében “kissé” módosítsák. Az oroszok egyelőre a leghatározottabban elleneznek minden változást.
Az amerikai adminisztráció már vagy kéttucat milliárd dollárt költött erre a korlátozott rendszerre, egyben kötelezettséget vállalt arra, hogy 2010-ig további tízmilliárdok árán felépíti. (Egyébként senki sem tudja, hogy a szisztéma egyáltalán működőképes-e. Az eddigi két próba közül az egyik kudarccal végződött, a harmadikat június 26-án tartják. Egy hírneves amerikai publicista definícióját kölcsönvéve, ez a pajzs még csak “frenetikus techno-fantázia.”)
Az ellentétes amerikai álláspont a Helmshez hasonló harcias konzervatívoké. Ők ellenzik, hogy alacsony szinten jöjjön létre rakétaegyensúly, miután jól érzik, hogy ez megfelel az orosz érdekeknek. Másrészt gyengének tartják az NMD-t és sokkal erősebb pajzsot követelnek.
EURÓPAI FANYALGÁS. Ami teljesen új jelenség, az az Európai Unió és a NATO európai tagállamainak fanyalgása és elutasítása még a hivatalos, legyengített amerikai változattal szemben is. Mindennek egyszerű magyarázatát egy most felbukkant szakkifejezés adja meg: a “szétkapcsolódás”. Az EU új külpolitikai főembere, Javier Solana – volt NATO-főtitkár – azt mondja: “Ha egy ilyen amerikai pajzs nem védi meg Európát, akkor ez szétkapcsolódáshoz vezethet. Szétmorzsolja a katonai kapcsolatokat Amerika és NATO-beli szövetségesei között.”
Az unió általános aggodalmán belül különösen zavarja az NMD az brit-amerikai kapcsolatokat. A pajzs első részét Alaszkában építenék fel, ám az csak az elképzelt észak-koreai rakéták ellen nyújtana védelmet. A második szakaszban az Irak és Irán elleni pajzsot Nagy-Britannia területén kellene létrehozni. Egy “rémálom-forgatókönyv” esetén tehát Amerika az ajatollahok vagy Szaddam rakétáitól brit területen védené meg magát – anélkül, hogy ez a pajzs az európai szigetországot is védené.
A frenetikus techno-fantázia vitája tehát csak részben a régi szovjet-amerikai párbaj felmelegített változata. Az igazán új vonása az, hogy súlyos bonyodalmakat gerjeszthet a NATO szervezetén belül is.
A techno-fantázia így eddig egyetlen igazi tanulságot hozott. Azt, hogy ebben az újnak tűnő világban is igaz Palmerston hajdani brit miniszterelnök mondása: “Őfelsége kormányának nincsenek szövetségesei, csak érdekei.” –
