Immár a hivatalos tokiói gazdaságpolitika is többé-kevésbé elismeri, hogy Japán letért a tartós növekedés útjáról. A kormányzati dokumentumok sem tagadják, hogy az országban két egymást követő negyedévben negatív volt a GDP növekedése, azaz érvényesül a gazdasági recesszió általánosan elfogadott definíciója.
Mivel azonban a japán gazdaság a második legnagyobb a világon, annak megtorpanása nem csupán a távol-keleti szigetország számára okoz gondot, de az ázsiai kontinens egészén, sőt világszerte: Észak- és Dél-Amerikában éppen úgy, mint Európában.
Egy ilyen helyzetbe kerülő ország jegybankjának “a tudomány mai állása szerint” likviditás- és hitelbővítő intézkedéseket kell hoznia. Igen ám, de a szigetország jegybankja, a Bank of Japan (BoJ) élén a közelmúltban volt vezetőcsere, s az új kormányzó nem éppen a legtapasztaltabbak közül való. Eddigi ténykedése során leginkább a csökönyössége mutatkozott meg; az a vonás, amelyet Amerika Herbert Hoover elnöksége alatt volt kénytelen megtapasztalni az 1929-1932-es időszakban, amikor a nagy válság végigsöpört az országon, s kis híján maga alá temette a kapitalista gazdasági berendezkedés egészét.
Japánban most az okoz nehézséget, hogy a BoJ – korábbi elégtelen intézkedései miatt – lényegében elvesztette befolyását a gazdasági élénkítés előmozdítására. A felkelő nap országa ezzel beleesett a Keynes által leírt – napjainkra szinte már elfeledett – likviditási csapdába. Arról a helyzetről van szó, amikor a rövid lejáratú kamatlábak annyira közel kerülnek a zéróhoz, hogy további érdemi csökkentésük már negatívba fordítaná a kamatszintet. Ilyenkor a szokásos monetáris eszközökkel nem lehet ösztönözni a lakossági megtakarítások visszafogását, a fogyasztás felfuttatását, ugyanis az emberek már eleve “matracba varrva” tartják a pénzüket.
A BEVETHETŐ FEGYVER. Tokió egyetlen bevethető fegyvere jelen pillanatban a költségvetés kiadási oldalát – egyben a deficitet – felduzzasztó fiskális politika követése. Már korábban is sikerült némi növekedést lehelni a gazdaságba adócsökkentéssel és bizonyos (jórészt presztízscélokat szolgáló) közmunkák beindításával, ám amint hatni kezdett a kúra, a hivatalnoki kar – maga mögött tudva a kormányzat egyetértését – semlegesítette a szóban forgó fiskális ösztönzőket. E gazdaságpolitikai fordulat következtében ment át azután Japán a vérszegény növekedésből a stagnálásba, a recesszióba.
Magától értetődően, a japán lakosság aggódik a jövőért. Ennek a népnek mindig is magas volt a megtakarítási hajlandósága, s most, amikor a gazdasági logika a fogyasztás növelését írja elő, nehezen engedelmeskedik e szükségszerűségnek.
Elképzelhető még Japán számára további 5 év gazdasági növekedés nélkül? Úgy vélem, nem. Ennyi idő alatt ugyanis az ország – mind abszolút, mind relatív mércével – világelsővé válna az államadósság méretét tekintve. A mai helyzetre igazán jól illik a 22-es csapdája fogalom: a kiadások folyamatos növelésére támaszkodó gazdaságpolitika pokolba vezet, de az is, ha a kormányzat felhagy a deficitre támaszkodó fiskális intézkedésekkel.
KRUGMAN-CSOMAG, FELFRISSÍTVE. Tanult kollégám, Paul Krugman, a Massachusetts Institute of Technology közgazdászprofesszora évek óta sürgeti a japán kormányzatot – cikkek és Tokióban elmondott beszédek formájában -, hogy szakítson a hagyományos óvatoskodásával, mert azzal nem tud kiszabadulni az ország a likviditási csapdából. Üzenetei azonban rendre süket fülekre találtak. Eddigi gondolataihoz kapcsolódva az alábbiakban összefoglalom javaslataimat Japán számára. (Nevezzük mondjuk Samuelson-Krugman-csomagnak; azért nem egyedül Krugman-csomagnak, mert nem tudom, hogy az érintett minden részletében elfogadná-e a sajátjának.)
1. Prioritást kell kapnia a gazdasági növekedés rövid távon való megélénkítésének, 2005-re Japánnak a növekedés tekintetében ismét be kell sorolódnia a fejlett országok közé.
2. Jóllehet, az Európai Unió kiemelt feladatként kezeli az infláció elleni harcot, s majdnem ugyanilyen intenzitással viszonyul a problémához Amerika is, Japánban – ahol már ég a ház – ezt most fel kell függeszteni. Semmilyen tragédia nem lesz abból, ha 2005-ben mondjuk 20 százalékkal meghaladja az árszint a jelenlegit, ha cserébe a japán gazdaság visszatalál a prosperitás útjára.
3. Nyíltan vállalni kell a bankóprés beindítását. Ily módon az állam kamatmentesen jut forrásokhoz, s a kincstárat és a jegybankot nem fenyegeti az a veszély, hogy a hosszú lejáratú állampapírok hozama meglóduljon, amint a gazdasági növekedés eléri a “fenntartható” minősítést. A fedezetlen pénz teremtése miatt a megtakarítások veszítenek ugyan az értékükből, de ezen kompenzációval segíteni lehet. Mérsékelhető továbbá a közületi adósságokra rárakódott kamatteher, amennyiben a friss pénzmennyiség egy részét a korábban kibocsátott hosszú lejáratú állampapírok visszavásárlására fordítják.
4. Segíthet egyáltalán ez a recept? Feltétlenül, de csak akkor, ha a gyógyszert megingás nélkül, nagy adagokban alkalmazzák.
5. Nem vezet-e a jen leértékelődéséhez, ha ország-világ számára nyilvánvalóvá válik, hogy a talpra állítási folyamat részét képezi a fedezetlen pénz kibocsátása? De bizony, ahhoz vezet. S ez olyan nagy baj? Amennyiben a recesszió leküzdését teljesen a piaci önszabályozásra hagynák, úgy feltehetően már a gazdasági élénkülés első jeleire megindulnának felfelé a kamatlábak, ami a jen erősödéséhez vezetne a dollárral és az euróval szemben. Ám egy olyan ország számára, amelynél ennyire kiemelt helye van az exportnak, végzetes lehet a nemzeti valuta felértékelődése, mielőtt még a gazdaság annyira nekilódulna, hogy azután már továbbvigye a lendület.
6. A régi bűnök még mindig itt kísértenek. A nyolcvanas évek drámai spekulációs léggömbjének kialakulásában, illetve a jelenség elhúzódásában komoly szerepet játszott a kiterjedt korrupció és a hatalmon lévő párt számos frakciójának széthúzása. Ugyancsak ez volt az egyik oka annak, hogy a kilencvenes években olyannyira kevés volt a valóban hasznos közületi beruházás. Amennyiben az uram-bátyám kapcsolatokat felváltja a projektek objektív kiértékelése, úgy a frissen teremtett pénzt hatékonyan lehetne felhasználni
ALTERNATÍVÁK. A háborúban és a közgazdaságtanban az a közös, hogy a stratégáknak mindkettőnél számolniuk kell a leghihetetlenebb forgatókönyvekkel is. Vegyünk tehát két alternatívát Japán számára a 2000 és 2020 közötti időszakra!
Az első: folytatódik az 1990-es ingatlanpiaci és tőzsdei válság óta tapasztalható halogató gazdaságpolitika. Ez azt vetíti előre, hogy 2020-ban – amikor a nyugdíjasok növekvő hadát a csökkenő létszámú aktív népességnek kell “eltartania” – meglehetősen zord lesz az élet az ázsiai szigetországban.
Ezzel szemben nézzük meg a javasolt pénzteremtéshez kapcsolódó forgatókönyvet. Ezen belül is kalkuláljuk be a legrosszabb eshetőséget, azt, hogy a betervezett, nem túl gyors ütemű pénzromlás elszabadul, hiperinflációba megy át. Tegyük fel, hogy 2010-re betetőződik a folyamat, bevezetik az új, stabil valutát. Az óriásira felduzzadt régi adósságok egy csapásra eltűnnek, a japán gazdaság – immár tehermentesen – nekivághat a fejlődés újabb szakaszának.
