Joseph Ralston tábornokot, a NATO vadonatúj európai főparancsnokát távozó elődje, Wesley Clark generális igen különös sajtóértekezlettel köszöntötte. Ez volt az utolsó alkalom, hogy megjelent az újságírók előtt az a parancsnok, aki a balkáni konfliktus letörése végett a NATO ötvenéves történetében először vezethette tényleges csatába a katonai szervezetet. Ezen a búcsúzó-üdvözlő sajtóértekezleten Clark nem kevesebbet közölt a világgal, mint azt, hogy az Észak-atlanti Szövetségnek új katonai stratégiára van szüksége. Megjósolta továbbá, hogy utódjának egész hivatali ideje során a Balkán okozza majd “a legnagyobb fejfájást”.
A Clark-sajtókonferenciát értékelő amerikai kommentárok nem mulasztották el megjegyezni, hogy ennek a nyilatkozatnak belpolitikai vetülete is lehet. Ha május és november között a Koszovóban állomásozó amerikai csapatok bármilyen formában fegyveres harcba keverednek – akár szerbekkel, akár albánokkal -, akkor nem érhető el az egyetlen cél, amelyben a Fehér Házra pályázó Gore és Bush egyetértenek. Nevezetesen az, hogy Koszovó és általában a Balkán ügye semmilyen formában ne szerepeljen az elnökválasztásért folyó küzdelemben.
SZORUL A HUROK. A tényleges feszültségen túlmenően éppen emiatt terjed az aggodalom, hogy a feszültséggóc valamelyik szereplője az amerikai belpolitika e kényes időszakát valamilyen fegyveres akcióra próbálja felhasználni – elsősorban persze Milosevics részéről számítanak erre. Búcsúzó sajtókonferenciáján maga Clark is célzott egy új Balkán-háború lehetőségére, amikor azt mondta, hogy Milosevics napról napra “szorítja a hurkot Montenegró nyakán”, amely a leredukált Jugoszlávia ténylegesen még megmaradt utolsó tagköztársasága Szerbia oldalán.
Clark nincs egyedül. Stipe Mesic, az új horvát elnök egyenesen azt jósolta, hogy előbb-utóbb ki kell robbannia a fegyveres küzdelemnek Szerbia és Montenegró között.
A montenegrói köztársasági vezetés valamilyen formában régóta szabadulni akar Belgrád szorításából, Milosevics számára viszont nemcsak presztízs-, de stratégiai kérdés is Montenegró megtartása. Ez ugyanis a maradék Jugoszlávia utolsó kijárata a tengerhez.
Ebben az esetben a NATO-t ugyanaz – a fikció és a valóság közötti ellentét – gyötri, mint Koszovó ügyében. Koszovóban a NATO továbbra is ragaszkodik ahhoz az álomképhez, hogy a tartomány (amelyből előbb a szerbek kergették el az albánokat, majd a visszatérő, bosszúszomjas albánok a szerbeket) továbbra is két együtt élő etnikum autonóm otthona, amely része Jugoszláviának. Nem veszi tudomásul a valóságot, hogy Koszovó, néhány gyúlékony szegletet kivéve, immár az albánoké és gyakorlatilag elszakadt Szerbiától, noha formálisan még nem deklarálta függetlenségét.
SZÁRAZFÖLDI BEAVATKOZÁS? A NATO szemével nézve Montenegró – minden meglévő különbséggel együtt – “Koszovó előtti” állapotban van. A tartomány vezetőit óva intik attól, hogy elszakadjanak Szerbiától, Belgrádnak pedig fenyegető üzeneteket küldenek, hogy ne merje veszélyeztetni Montenegró autonómiáját. Ha a két fél közül bármelyik úgy látja, hogy nem kell engedelmeskednie a figyelmeztetésnek, a NATO számára “második kiadásban” megjelenhet a koszovói dilemma. Beavatkozni, vagy nem? És ha igen, hogyan? A búcsúzó Clark tábornok sajtóértekezletén nyíltan megmondta: az új stratégiának azon a koszovói tanulságon kell nyugodnia, hogy a beavatkozás stratégiai bombázással csak látszatsikereket érhet el, hiszen Szerbia hadserege gyakorlatilag érintetlen, Koszovó pedig tűzfészek maradt.
Ez azt jelenti, hogy ha novemberig tényleg kirobbanna az összecsapás Montenegró körül, akkor a NATO immár a szárazföldi beavatkozás lehetőségét sem hagyhatja figyelmen kívül. Ez viszont ismét fenekestül felforgatná az amerikai belpolitikát, késhegyig menő vitát provokálna a NATO-n belül. És nem mellékesen: mint Koszovó esetében, ismét felbukkanhat az a lehetőség, hogy egy Belgrád elleni szárazföldi intervenciónak lehet északi útvonala is, amely Magyarországon vezet keresztül.
S hogy Ralston tábornok elkerülhetetlen migrénje még fájdalmasabb legyen, ma már Milosevics nem az egyetlen lehetséges kirobbantója lehet egy konfliktusnak. A koszovói albánok legmérsékeltebb politikai vezetőjét, Ibrahim Rugovát megkérdezték: mi történne, ha az ENSZ és a NATO ragaszkodna ahhoz, hogy a tartomány Jugoszlávia része maradjon. A válasz így hangzott: “Akkor háború lesz. Számunkra csak a függetlenség lehet az egyetlen megoldás.”
Forró nyár várható a Balkánon, mely térségről Churchill valaha méltán gondolta, hogy “több történelmet termel, mint amennyit el tud fogyasztani”. –
