Erőteljesen polarizálódott az elmúlt tíz éviben a haizai agrárpolitikai élet, a korábbi látszólagos egység után. Az egyik oldalon állnak a volt szocialista nagyüzemek utódszervezeteihez kötődő érdekképviseletek, amelyek a nagyüzemek primátusát hirdetik. A másik póluson a politikailag a Kisgazdapárt által megjelenített gazdálkodói csoportot találhatjuk, ez a családi gazdaságok eszményét hangoztatja.
Mégis, a hazai agrárpolitikai diskurzus résztvevői között sokkal több az azonosság, mint a különbség. Az időnkénti osztályharcos indulatok ellenére a hazai agrárpolitikai gondolkodásnak van egy olyan közös magja, amely – úgy tűnik – független a mindenkori kormányzattól. A korábbi agrárpolitikai nyelvezet és érvelési sémák azonban ma már anakronisztikusak, így akadályozzák a problémák megértését, s gátolják egy racionálisabb agrárpolitika kialakulását.
ALAPTÉTELEK. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, a hazai agráriusok, hovatartozástól függetlenül, egyetértenek a következő tételek igazságában. A természeti adottságok és a hagyományok miatt Magyarországon a mezőgazdasági termelés nemzeti érdek. A gazdák szerint a termelés az ő dolguk, a feldolgozóké, felvásárlóké pedig az, hogy lehetőleg minél magasabb áron megvegyék tőlük az árujukat. Ha utóbbiak erre valamiért nem hajlandóak, akkor az állam lépjen közbe a termelők érdekében. Kicsit elegánsabban fogalmazva: az állam a gazdálkodás kockázatainak döntő többségét vállalja át a termelőktől. Utóbbiak feladata ebben a megközelítésben a termelési folyamat megvalósítására szorítkozik. A termelés növelését és biztonságát elsősorban a mezőgazdasági árak támogatásával lehet elérni. Az agrárpolitika legfontosabb feladata tehát, hogy az áraknak a termelők számára elfogadható szinten való stabilizálásával a gazdálkodók jövedelmét biztosítsa, s ösztönözze a termelés növekedését.
Ha az ártámogatást a termelés mennyiségéhez kötik, akkor aki többet termel, az nagyobb támogatáshoz jut. Joggal feltételezhető, hogy a nagyobb méretekben gazdálkodók nem tartoznak a szegényebbek közé. Vagyis a gazdag termelők még gazdagabbak lesznek, míg a szegény gazdálkodók problémája megoldatlan marad. A másik oldalról nézve: a mezőgazdasági árak támogatása az élelmiszerek drágulásához vezet. Miután a szegényebb rétegek relatíve többet költenek élelmiszerekre, az ártámogatás nemcsak a gazdag termelőket kedvezményezi, hanem egyúttal a szegény fogyasztókat sújtja.
A mezőgazdasági termelés jelentős hányadát ma is volt szocialista nagyüzemek utódszervezetei állítják elő. Ezekben a vállalkozásokban a dolgozóknak csak kisebb hányada foglalkozik ténylegesen termeléssel. Amennyiben ezek az üzemek ártámogatáshoz jutnak, akkor joggal merül fel, hogy miként oszlik meg ez a haszon a vállalat dolgozói között. Különösebb bátorság nélkül megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy nem elsősorban a ténylegesen mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozók, és nem az alacsony jövedelműek élvezik a támogatások hasznait.
A termelés ártámogatáson keresztüli növelése folyamatosan felhalmozódó fölösleg kialakulásához vezet, s annak kivonása a piacról többnyire csak pótlólagos exporttámogatásokkal lehetséges. Paradox módon a termelők nyomására bevezetett exporttámogatások hasznát többnyire nem a gazdálkodók, hanem az exportőrök fölözik le. Egy önmagában is megkérdőjelezhető támogatási forma tehát egy újabb intervenciót von maga után, amely további feszültségekhez vezet az élelmiszer-gazdaság szereplői között.
FENEKETLEN ZSÁK. Tavaly ősszel érthető módon boldog egyetértés alakult ki a különböző mezőgazdasági érdekképviseletek között, amikor a szaktárca vezetője előállt költségvetési követeléseivel, amelyeket a “tudomány jeles képviselői” is magukéivá tettek. A fenti vázlatos eszmefuttatás azonban rámutat arra, hogy valószínűleg tízszer annyi pénzt is el lehet költeni a mezőgazdaságra úgy, hogy senki se legyen boldog. Hiába ad akármennyi pénzt az állam a termelőknek az árakon keresztül, a mesterséges termelésnövekedés szükségszerűen korlátokba ütközik a kereslet oldalán. A termelők frusztráltak lesznek, mert nem tudják eladni fölöslegesnek bizonyuló árujukat. Az árubőség miatt ráadásul a felvásárlók leszorítják áraikat. A termelői árak esése viszont nem jelenik meg feltétlenül a fogyasztói árak csökkenésében. Az államnak pedig nagy valószínűséggel exporttámogatásokkal kell kitisztítania a hazai piacot. Azok pedig az adófizetőknek újabb pénzébe kerülnek, miközben esetleg külföldi kereskedelmi partnereink is tiltakozni fognak a pótlólagos támogatások miatt. A politikusok pedig értetlenkednek: ők annyi pénzt adtak az ágazatnak, amennyit csak lehetett, mégis mindenki őket szidja.
Ez az agrárpolitikai út – hiába van jó szándékkal kikövezve – a pokolba vezet. Itt az ideje elgondolkodni ezen!
