Az ír vándor, a klasszikus anekdota szerint, a Dublinba vezető legrövidebb útról kérdezősködött. “Az bizony igencsak messze van. Jobb lett volna, ha máshonnan indul el” – hangzott a kiábrándító válasz. Ha több évtized megfeszített munkája után is, de Írországnak végül sikerült ráakadnia a fejlődés útjára: elmaradott agrárállamból Európa egyik leggazdagabb országa lett. A sikerpályán a kezdő lökést kétség kívül az európai uniós (EU) tagság adta; a támogatásokat a kelták leszármazottai használták fel a leghatékonyabban.
NETTÓ HASZONÉLVEZŐ. Írország – a különleges elbánásban részesülő Nagy-Britanniát leszámítva – az egyetlen az EU úgynevezett nettó haszonélvezői közül (ezek az államok többet kapnak a közös büdzséből, mint amennyit oda befizetnek), amely a kilencvenes évek végén fel tudott zárkózni az uniós átlaghoz. A szigetországban az egy főre jutó GDP már 1998-ban 6 százalékkal meghaladta a közösségi átlagot, míg a hasonló helyzetből induló Spanyolország, Portugália és Görögország még mindig csak annak – rendre – 82, 75, illetve 67 százalékán áll. Pedig a fenti négy ország 1980-ban hasonló jövedelemszintről indult. Bár sokan közvetlen kapcsolatot látnak az unió 1989-ben bevezetett bőkezű regionális alapjai és az ír fellendülés között, a dolog korántsem ilyen egyszerű. Írország már korábban is kapott jelentős transzfereket Brüsszeltől, ám azok önmagukban nem voltak elegendőek a gazdasági “csodához”. Állam és magánszféra példás összhangja is olajozta a növekedés gépezetét: megfelelő kormánystratégia, jelentős külföldi tőkebefektetések, honi munkahelyteremtő beruházások és szociális béke nélkül az ország nem lehetett volna ilyen eredményes.
“A közös mezőgazdasági politika hatásai – mint Nyugat-Európában csaknem mindenütt – Írországban is ambivalensek” – mutat rá Dermot McAleese, a dublini Trinity College közgazdaság tanszékének professzora. Az 1973-as csatlakozás előtt az ír élelmiszerárak jóval alacsonyabbak voltak az európai átlagnál: a vaj csupán egyharmad annyiba került, mint az EK-ban, míg a marhahús 20 százalékkal, a tejtermékek pedig 50 százalékkal voltak olcsóbbak. Mivel az ír élelmiszeripar főként exportra termelt, az EK-csatlakozás jelentős jövedelemtranszfert jelentett a farmerek javára. 1970 és 1978 között az élelmiszer-ipari termékek ára 35 százalékkal növekedett Írországban, és a farmerek jövedelme az európai támogatásoknak köszönhetően több mint duplájára nőtt. Más kérdés, hogy ennek az árát a helyi fogyasztók fizették meg.
Másfelől viszont számottevően csökkent a mezőgazdaságban dolgozók aránya: 1998-ban már csak 131 ezren dolgoztak a szektorban, ez a lakosság 8 százaléka. És még e szűk réteg sem részesült egyformán az uniós agrártámogatásból. Ray MacSharry, a CAP-reform elindítója, korábbi ír főbiztos mutatott rá arra a faramuci helyzetre, hogy az agrártranszferek 80 százaléka az európai farmerek 20 százalékának jutott. A helyzet Írországban is hasonló, hiszen a támogatások 70 százalékát a termelők csupán 30 százaléka kapja.
A CAP számlájára írják, hogy miközben a vidéki életszínvonal emelkedett, a mezőgazdaságban szükséges szerkezetváltás elmaradt. Szakértők egyre gyakrabban teszik fel a kérdést, hogy a közös védőernyőhöz hozzászokott ír mezőgazdaság mennyire lesz képes alkalmazkodni a világpiaci versenyhez, ha az agrárpolitikát – ahogyan azt évek óta tervezik – egyszer valóban megreformálják.
A mezőgazdasági átalakuláshoz hasonlóan a strukturális alapok felhasználása is számos tanulsággal szolgál a jelenlegi uniós tagjelölt országok számára. “Írországban az uniós transzfereket példaértékűen fordították az ország javára” – fejtegeti David Hegarty, az EU alapok dublini értékelő csoportjának vezetője. Írország hatéves, úgynevezett nemzeti fejlesztési terveket állít össze: ennek elkészítésébe bevonja a regionális hatóságokat, a minisztériumokat és a szakszervezeteket is.
STRATÉGIAI CÉLOK. A strukturális és kohéziós alapból befolyó összeg nem egyes területekre lebontva, hanem egy összegben, stratégiai célokra érkeznek. A kormány – Írországban a pénzügyminisztérium – feladata, hogy eldöntse, mely területre mennyi pénzt szán, és főként honnan szerez hozzájuk társfinanszírozást. Az EU-transzferek mellé ugyanis 30-50 százalékos társfinanszírozási forrást kell találni, ami a kis országok esetében korántsem könnyű feladat. “Írország például néhány évvel ezelőtt annyira eladósodott, hogy majdnem veszélybe került az EMU-tagsága” – emlékeztetett Philip Ryan, az Európai Bizottság dublini képviseletének helyettes vezetője.
Az uniós költségvetési periódussal egybeeső elmúlt “hatéves programban”, vagyis az 1994-1999-es időszakban Írország 5,6 milliárd euró támogatást kapott a strukturális alapból. E támogatásnak az évi, jelenleg 8,7 százalékos gazdasági növekedésből mintegy 2 százalék köszönhető – állítják a helyi szakértők. “Írország a négy kedvezményezett állam közül, egy főre számítva a legnagyobb (Portugáliánál és Görögországnál 40 százalékkal több) EU-forrást kapta” – mondta Ryan.
A támogatásokat régen esedékes beruházásokra költötték. Az uniós transzferekből kapcsolták be az ír partok mellett fekvő szigeteket a nemzeti energiahálózatba. A Cape Clearen és a három Aran-szigeten ugyanis korábban igen zajos dízel generátorok fejlesztették az áramot. Az ötmillió fontos beruházás felét uniós forrásokból fedezték. Brüsszeli segítséggel modernizálták a vidéki postahivatalokat, s a strukturális és kohéziós alapok támogatásával épül a Dublint Belfasttal összekötő gyorsvasút is: ez utóbbi Brüsszel kedvenc gyermekének tekinthető transzeurópai hálózat része, a 14 kiemelt projekt egyike. Az EU itt meglehetősen nagylelkűnek bizonyult, hiszen a beruházás 85 százalékához járult hozzá, míg a fennmaradó összeget a brit és az ír kormány, illetve az északír vasúti holding állja.
Írország sikerének titkát sokan abban látják, hogy Dublin a transzferek jelentős részét (37 százalékát) az oktatásra fordította, így igyekezvén orvosolni a nyolcvanas évek végének súlyos munkanélküliségét. Összehasonlításként: Görögország csupán 17 százalékot szánt oktatásra, Portugália pedig – ahol korábban nem volt probléma a munkanélküliség – a források jelentős részét az infrastruktúra fejlesztésére költötte. Ez utóbbi téren viszont az írek működése hagy kívánnivalót maga után; ezért a következő periódusban már ez lesz az egyik fő feladat.
SZERÉNYEBBEN. Az idén indult hatéves költségvetési időszakban Írországnak már alacsonyabb összeggel kell gazdálkodnia. A strukturális alapokból csupán 3,8 milliárd euró folyik majd be; a kohéziós alapból 2003-ig még 557 millió euró jut Dublinnak, de azután már nem lesz jogosult erre a támogatásra; s némileg csökken, de továbbra is jelentős a CAP-transzfer, amely 2000 és 2006 között 3,4 milliárd fontot hoz a konyhára. A nemrég elkészült – s még Brüsszel jóváhagyására váró – nemzeti fejlesztési terv 51,6 milliárd eurónyi befektetést irányoz elő, amelynek túlnyomó részét már az állami büdzsé finanszírozza.
A következő hat évre megfogalmazott célok között első helyen szerepelnek a már említett infrastrukturális fejlesztések, a másodikon pedig továbbra is az emberi erőforrások gondozása áll. Írország a program szerint adócsökkentéssel javítja nemzetközi versenyképességét. Erre szükség is lesz, hiszen Írországban okkal készülnek arra az időszakra, amikor – 2006, a következő költségvetési periódus kezdete és az uniós bővítés első köre után – már nettó befizetőként kell helytállni az EU-ban.
Az ír eredmények adaptálhatósága csak részben függ attól, hogy a ma még csak tagjelölt országok régióinak és mezőgazdaságának milyen mértékű segélyezéséről sikerül megegyezni a csatlakozási tárgyalásokon (az erről szóló véleményünket lásd a 66. oldalon). Magyarország és más államok sikere legalább ennyire azon múlik, képesek-e megtalálni a társfinanszírozáshoz szükséges forrásokat, továbbra is elegendő külföldi tőkét vonz-e az ország és érvényt tud-e szerezni elképzeléseinek a kormányzat – munkaadói és munkavállalói oldalon egyaránt. –
