Olyan volt szinte, mint egy színdarab dráimai zárójelenete, anélkül, hogy a főszereplő fölbukkant volna. Miközben a General Motors (GM) és a torinói központú Fiat vezérkara az olasz vállalat székházának előadótermében, a széles körű stratégiai szövetséget készültek bejelenteni, a kulcsfigura – akinek végső jóváhagyásán az ügylet múlott – meg sem jelent. Gianni Agnelli, Európa egyik leghatalmasabb üzleti dinasztiájának 79 esztendős pátriárkája a negyedik emeleti irodájában maradt, és éppen az olasz televíziónak adott interjút. Inkább másokra hagyta, hogy nyilvánosságra hozzák, mi lesz a sorsa az autógyárnak, amelyet vele azonos nevű nagyapja alapított 101 évvel ezelőtt.
Meglehet, az ügylet maga csak autókról szól. De jelentősége messze túlmutat a sebességváltókon, a szinergiákon és a közös marketingen. Az olasz vállalati szféra és a benne évtizedeken át domináns helyzetben lévő Agnelli-dinasztia számára az a torinói márciusi délután egy korszak végét jelzi.
A PEUGEOT IS? Gianni Agnelli egykor úgy uralkodott a Fiat-birodalom fölött, mint egy király – a Fiatnak pedig olyan hatalma volt az olasz gazdaság fölött, amilyennel egyetlen másik magáncég sem rendelkezett Európában. Manapság a Fiat – a maga 58 milliárd dolláros forgalmával – jelentős vegyes profilú társaság az olasz vállalatok között, de korántsem a legnyereségesebb, vagy a legértékesebb. A nagyszabású privatizációs programnak köszönhetően immár olyan riválisai vannak a Borsa Italianán (az olasz tőzsdén), mint az ENI olaj- és gázipari csoport, az Enel áramszolgáltató és a Telecom Italia.
A GM-szövetség azt az átalakulást is jelzi, ahogyan az Agnelliek gyáriparos dinasztiából vagyonos portfólió-befektetőkké válnak. A folyamatot árgus szemekkel figyelik a francia Peugeot és a német BMW sorsát meghatározó családok. A Peugeot-családról például az a híresztelés járja, hogy tagjai szintén az autógyár eladásáról vitáznak.
Olaszországban az Agnelli-família átalakulása szorosan összekapcsolódik azzal, hogy Giannitól öccse, a 65 éves Umberto vette át az irányítást. A család e kevésbé híres alakja ügyesen felfuttatta a klán kiskereskedelmi, idegenforgalmi és banki érdekeltségeit, amelyek mind sokkal nagyobb nyereséget értek el, mint az autógyártás. A titkait féltve őrző családon belül ő volt az egyike azoknak, akik régóta elégedetlenkedtek az autógyártás gyér növekedési kilátásai miatt, miközben irigyen nézték a Svédországban velük rokon pozícióban lévő Wallenberg-famíliát. Wallenbergék 1989-ben eladták a tulajdonukban lévő, veszteségesen működő Saab autógyár 50 százalékát a GM-nek, majd ez év elején a másik 50 százalékot is átengedték.
ÖSSZEGYŰLT A KLÁN. A Fiat 30 százalékával rendelkező Agnelli-családból kezdetben néhányan azt szorgalmazták, hogy az autóipari üzletágat teljes egészében adják el a DaimlerChryslernek. E lépéssel a család a német vállalatóriás meghatározó részvényesévé vált volna. Az év eleje felé azonban a klán összegyűlt Gianni körül, aki megfogadta: amíg ő él, a Fiat olasz marad. “Nagyon-nagyon vártunk már egy olyan nemzetközi szövetségre, amilyen a mostani” – árulta viszont el a család egyik prominens tagja, aki eredetileg a teljes eladás mellett érvelt.
Nem meglepő, hogy az Agnelliek közül többen meg akarnak válni a Fiat forgalmának körülbelül a felét adó Fiat Auto nevű részlegtől. Az utóbbi időben számos jele volt annak, hogy a gyökereiben Olaszország régi ipari gazdaságához kötődő Fiat-birodalom a lejtőre került. A múlt év elején a cég a vesztes oldalon végzett a Telecom Italiáért folyó 65 milliárd dolláros felvásárlási harcban. Azután füstbe ment az az általa támogatott ambiciózus terv, hogy a torinói San Paolo-IMI-t a Banca di Romával egyesítve létrehozzanak egy óriási olasz bankcsoportot. Ez év márciusában pedig nem sikerült saját jelöltjét kineveztetnie a nagyhatalmú olasz munkáltatói szervezet, a Confindustria élére, holott előzőleg éveken át bármely jelölt csak úgy győzhetett, ha Torinóból áldásukat adták személyére. A posztra most a 43 esztendős Antonio D’Amato került, aki az erősödőben lévő olasz kisvállalati szektor ügyét képviseli.
Mindez csupa jó hír az olasz vállalati szféra számára, amely a jelek szerint kinőtt a Torinó-centrikus, zárt klubra emlékeztető kapitalizmusból. De jó hírek ezek a Fiat számára is. Az autógyártónak halaszthatatlanul szüksége volt egy olyan, erős pénzügyi háttérrel rendelkező nemzetközi szövetségesre, amilyen a GM. S végül jók a hírek az Agnelli-család számára. A klánban még mindig nagy adag vállalkozói szellem munkál. Most, hogy nem kell többé aggódniuk a Fiat lassú növekedést produkáló autóipari üzletága miatt, számítani lehet arra, hogy Torinóban figyelemre méltó új ügyletek születnek.
