Kezdi hatalmába keríteni az elnökválasztási láz az amerikai közéletet. Most az a tét, hogy július és augusztus fordulóján kit emelnek pajzsra az ostromló republikánusok, illetve augusztus derekán kit a Fehér Házat most birtokló demokraták.
A pártokon belüli küzdelemnek különleges jelleget ad a búcsúzó elnök ellentmondásos megítélése. Az ország történetének egyik leghosszabb és legdinamikusabb konjunktúráját élte meg a Clinton-érában, viszont az emlékezetes szexbotrány a felszín alatt érezteti hatását. Elnökük karakteréről az amerikaiak többségének távolról sincs olyan jó véleménye, mint teljesítményéről.
UNALMAS FAVORITOK. A demokraták és republikánusok “felkent jelöltjei” – Al Gore alelnök, és George W. Bush texasi kormányzó, Clinton köztársaságpárti elődjének fia – papírforma szerint továbbra is favoritok, ám szenvedélyeket egyikük sem gerjeszt. A legfontosabb érdemi különbség közöttük gazdasági jellegű: a konjunktúra gyümölcseinek felhasználása.
Clinton a napokban nyújtotta be a 2001-re szóló büdzsét. Politikai végrendeletnek szánta, másrészt úgy formálta meg, hogy segítse Gore választási győzelmét. A Fehér Ház költségvetési irodája szerint a következő tíz évben 746 milliárd dolláros többletre lehet számítani. Ezt a tervezet egészségügyi, jóléti és oktatási programokra óhajtja fordítani, valamint a belső államadósság megszüntetésére 2013-ig. Ez a kettős cél csak korlátozott adócsökkentéseket tesz lehetővé, amelyek alig érintenék az amerikai felső középosztályt.
Bush és a republikánusok abból indulnak ki, hogy a kongresszus költségvetési irodája a következő tíz évre az elnöki szakértőkhöz képest több mint kétszer akkora, 1900 milliárdos felesleggel számol, tehát nincs szükség az adócsökkentés visszafogására és azt a “jómódú Amerikának” is éreznie kell. Clinton 350 milliárdos, tíz évre elosztott adócsökkentése helyett a republikánusok kétszer annyit javasolnának.
Persze, 2001-ben már új elnök lesz és új kongresszus. Így a vita valóban elsősorban a választási taktika része. Noha “zsebre megy”, nem korbácsolta fel a politikai szenvedélyeket. Azért nem, mert sem Gore, sem Bush személyisége nem érintette a választás mélyén meghúzódó karakter-kérdést. Mindkettő “mérsékelt középpályásnak” számít a maga pártjában. Politikai portréjukat meg lehetne festeni a jótékony szürkeség különböző árnyalataival.
Logikailag érthető, hogy az ostromlók, a republikánusok oldalán robbantotta szét ezt az unalmat John McCaine szenátor megjelenése, aki New Hampshire állam előválasztásain óriási többséggel legyőzte Bush kormányzót, a hivatalos favoritot. Ezt az államot az amerikai választási legendárium szimbólumként kezeli: 1924 óta csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy itt vesztes pályázó el tudott jutni a Fehér Házba. McCaine kampányautóbusza, amelyet “Szókimondó Expressznek” kereszteltek el, ötödik sebességre váltott. Nem annyira a lázadó programja, mint karaktere miatt. (“Az életrajz az üzenet” – írta a New York Times.) McCaine a vietnami háború hőse. Mialatt a Bush fiú Amerikában, íróasztalok mellett töltötte a háború éveit, McCaine hat évet töltött keserves fogságban abban a hírhedtté vált táborban, amelyet az amerikai katonai szleng “Hanoi Hiltonnak” nevezett.
Ettől kezdve már csak az ellentábor belső csatáját viszonylagos biztonságból figyelő Gore engedhette meg magának a szürkeség luxusát.
Az igazi erőpróbát február 19-én, Dél-Karolinában vívta a lázadó McCaine a republikánus pártgépezet támogatását továbbra is élvező, nála tízszerte több kampánypénzzel gazdálkodó texasi kormányzóval. A szakértők ítélete úgy szólt: ha itt a pénz és az apparátus egyesült ereje nem állítja meg a “Szókimondó Expressz” rohanását, akkor McCain lázadása országos felkeléssé változik. Ez nem következett be: Bush 52:41 arányban győzött. Ám úgy, hogy az apparátuson belül a bigott “keresztény koalíció” látványosan támogatta – miközben el nem kötelezett, sőt demokrata szavazók is tömegesen tódultak McCain táborába. A Hanoi Hilton lakójának küzdelme így már eddig is jelezte, hogy a novemberi végső párbajban ezeknek a rétegeknek meghatározó szerepük lehet.
MIT HOZ A SZUPERKEDD? McCaine egyelőre tovább harcol és a március 7-i “szuperkeddig” – amikor mindkét párt pályázói több mint egy tucat államban párbajoznak egymással – minden jel szerint versenyben marad. A pénz, a kampány üzemanyaga azonban lassan kiapad a “Szókimondó Expressz” tartályából. A papírforma és vele a szürkeség újra meghatározó szerephez jut majd – jelezvén, hogy Amerika is csak a korlátozott lehetőségek országa. –
