Egyre sűrűbben érkeznek a meghívottak lemonidó nyilatkozatai a bécsi operabál rendezőségéhez. Pedig “a bál” csak most kezdődik. A jobbközép és a szélsőjobb (az ÖVP és az FPÖ) frigyét az Európai Unió tagállamainak döntése követte a kétoldalú politikai kapcsolatok radikális korlátozásáról. Ezzel az osztrák szélsőjobb betörése a kormányhatalomba nemzetközi problémává vált, amely esetleg még évekig is elhúzódó gondokat okozhat, s beláthatatlan láncreakciókhoz vezethet Európa életében.
Úgy tűnik, Haider pártjának megjelenése a hatalomban elsősorban az európai jobbközép pártok gondja, és ezeket a pártokat a szélsőjobbhoz való viszony kezelése osztja majd meg.
ELEGÁNS ELHATÁROLÓDÁS. Klestil osztrák államelnök – aki egyébként az FPÖ-vel lepaktáló Néppárt vezető politikusa – magatartásával példát mutatott arra, miképpen viselkedik az ilyen típusú válságban egy valóban európai látókörű konzervatív. A Haider pártjának jellegét érintő vitákban világos különbséget tett a pártra szavazók és a párt politikáját ténylegesen meghatározó vezetők között, amikor azt mondta: “Az FPÖ nem náci párt, de szerencsétlenségünkre az e pártot irányító politikusok továbbra is olyan hangot használnak, amely érdemtelenné teszi őket minden politikai tisztség viselésére.”
Ezt az álláspontot Klestil a gyakorlat nyelvére fordította le, amikor megvétózta a Magyarországon is jelentős érdekeltségekkel rendelkező osztrák papírbáró, Thomas Prinzhorn és a Haider-párt bécsi főnöke, Hilmar Kabas miniszteri jelölését. (Az utóbbi idegenellenes uszító plakátokkal árasztotta el Bécs utcáit, Prinzhorn pedig azt mondta, hogy az államelnöknek “véres fejjel” kell majd visszavonulnia, ha megkísérelné megakadályozni a fekete-kék kormány megalakulását.)
Alkotmányjogilag Klestil ezt nem tehette meg, de rákényszerített az új kormányra egy deklarációt, amely elárulja az elnök aggodalmait és indirekt módon tükrözi véleményét a Haider-pártról. A deklaráció első ízben állapítja meg, hogy Ausztriának szembe kell néznie második világháborús felelősségével, és kimondja: “Ausztriában az idegengyűlöletnek, az antiszemitizmusnak és rasszizmusnak nem lehet helye.” Elismeri “a holocaust gaztetteinek egyedülálló és semmihez nem hasonlítható voltát”. (E deklarációt a budapesti miniszterelnökségi hivatal körül tevékenykedő némely történészek és főtanácsadók is érdeklődéssel olvashatják.)
Klestil tehát mindent megtett, hogy saját pártjának döntésével szemben is megvédje az európai konzervativizmus becsületét. Nem volt egyedül. Olyan konzervatív politikusok, mint Chirac francia elnök, vagy Aznar spanyol kormányfő meghatározó szerepet játszottak az Európai Unió kormányainak részleges politikai karantént kilátásba helyező döntésében. Az unió tagországainak többségében ellenzékbe szorult konzervatív pártok (így a német CDU vagy a brit toryk) helytelenítették a kétoldalú kapcsolatok korlátozását.
Ez az EU belső életében is sok szempontból új helyzetet teremt. A határozattal az unió 14 kormánya vállalta, hogy beavatkozzék a tizenötödik: Ausztria belügyeibe. Demonstrálva, hogy a nemzetekfelettiség elvét megtestesítő unióban az egyes szuverén országok kétoldalú kapcsolataikat önállóan formálják. Másrészt azt is, hogy egymástól eltérő jellegű kormányok a politikai erkölcs bizonyos alapkérdéseiben azonos módon gondolkodnak. A karantén-döntés ilyen jellege egyben lehetőséget adott arra, hogy a tagállamok a kétoldalú államközi kapcsolatok részleges bojkottja közben az unió szervezeti rendszerén belül Béccsel továbbra is megvitathassák az integráció legfontosabb politikai és gazdasági problémáit.
LECKE KELET-EURÓPÁNAK. A tagjelöltségre váró országok (így Magyarország) óvatoskodásának van reális alapja. Ezek nem használhatják ki a tagállamok számára nyitott kettősséget. Számukra az EU-karanténhoz való ésszerűtlen, senki által nem igényelt csatlakozás és a túlságosan is megértő semmitmondás között azonban még számos fokozat lehetséges. Ezek árnyalt kihasználásához az kell, hogy az érintett országok felismerjék: az osztrák eseményekről alkotott véleményük megformálásában és főként annak nemzetközi megítélésében nem EU-felvételük időpontja a lényeg. A látszattal és Haider igazi szándékával ellentétben ugyanis Ausztria nincs reális vétóhelyzetben.
A kulcs: a “bécsi modell” terjedésének eltorlaszolása, tehát a jobbközép éles és félreérthetetlen szembefordulása a szélsőjobbal. Ettől függ majd Európa ítélete és végső soron a unió befogadó döntése is. A Financial Times minapi kommentárja figyelmeztetésnek is beillik: “Az, hogy a legkülönbözőbb színárnyalatú EU-kormányok a politikai erkölcs vonatkozásában erőteljes és azonos álláspontra helyezkedtek, leckéül szolgálhat az EU-tagság kelet-európai várományosai számára.” –
