Nem könnyű az orosz gazdaságpolitika közeljövőbeli alakulását megjósolni az országban alaposan felélénkült politikai élet közepette. Pedig a viszonylag reformpárti – ám a Medvegy hatalompárti tömörülés esetében nem kimondottan nyugatbarát – politikai erők jó szereplése a decemberi parlamenti választásokon akár hozzá is járulhatna a szükséges gazdasági átalakuláshoz. A Jelcin elnök lemondása nyomán márciusig esedékes elnökválasztásig azonban aligha kerül sor érdemi változtatásra. Jósolni pedig az azt követő időszakra sem nagyon lehet, mégha Vlagyimir Putyin kormányfő választási esélyei e pillanatban elég jónak is tűnnek. A minap ügyvezető államfővé előlépett miniszterelnök négy területen ígér elődjénél határozottabb politikát. Első számú feladatának az adók hatékonyabb beszedését tekinti. Meg kívánja tisztítani az államapparátus a korrupciótól, egy, a mainál erősebb központi kormányzat létrehozása mellett. További gazdasági célja az exportorientált és a magas technológiai szintet igénylő ágazatokba való beruházások élénkítése.
A beruházások az elmúlt kilenc évben több mint 80 százalékkal csökkentek. A kezdeti, általánosan mély transzformációs visszaesés után 1997-ben kismértékben bővült a kibocsátás, élénkülni látszott az ipari termelés, az éves szinten 0,8 százalékos GDP-növekmény keltette hosszú távú optimizmus azonban a következő évi válság tükrében elhamarkodottnak bizonyult. Az 1998. augusztusi pénzügyi összeomlást részben ugyan külső hatások váltották ki, a sokkszerű megrázkódtatás belgazdasági hatásainak mélysége azonban a belső bajok súlyosságára utalt.
Ezek után az orosz gazdaság tavalyi jó teljesítménye, a pénzügyi válságot követően viszonylag gyorsan jelentkező pozitív fejlemények – különösen az ipari termelés növekedésének megindulása – meglepetésként hatott, jócskán felülmúlva a nemzetközi várakozásokat. A 2000. évre jósolt gazdasági fordulat ígérete azonban szerény legitimációs bázist jelent a politikai hatalom számára. (A decemberi választások kedvező eredménye sokkal inkább az emberi jogokat és a nemzeti önrendelkezés elvét semmibe vevő csecsenföldi hadjáratnak volt köszönhető.) A gazdasági ígéretek hiú reményeket tükröznek, s kétségessé teszik, hogy a kormányzat felmérte-e az ország előtt álló feladatok súlyát.
A múlt évi teljesítmény az 1997-es viszonylagos megélénküléshez hasonló, vélhetően átmeneti és alaposan túlértékelt jelenség. Évi 1-2 százalékos növekedés elérése középtávon valóban lehetséges, ám a komolyabb fejlődés előfeltételei – korszerűsített termelési potenciál, versenyképes ipar és működő mezőgazdaság – egyelőre hiányoznak. A tartós növekedés megteremtése elsősorban politikai döntések függvénye. Az orosz vezetés feladata az eddig jobbára csak halogatott gazdasági szerkezetátalakítás végrehajtása lenne, miközben a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek további hitelek folyósításával kell lehetővé tenniük az újabb pénzügyi összeomlás elkerülését.
A két feltétel teljesülése erősen összefügg. A makrogazdasági javulás csak a mikroszféra gyökeres átalakításával valósulhat meg. A veszteséges, fizetésképtelen vállalatok következetes felszámolására és egy szigorú, piacgazdasági alapú csődtörvény végrehajtására eddig a gyorsan változó orosz kormányok egyike sem vállalkozott. Ismerve az ilyesfajta lépések várható társadalmi következményeit, ez nem is meglepő. A közelgő elnökválasztás pedig tovább korlátozza a fájdalmas lépések megtételének esélyét.
Az orosz gazdasággal szembeni bizalomhiány tüneteként óriási méreteket öltött a tőkekimenekítés, amelynek értéke többszörösen meghaladja az országba áramló külföldi tőkéét. Ennek megfordítása az orosz adósságállomány kezelhetővé tételének egyik legfontosabb feltétele.
A hosszú távon is megnyugtató adósságrendezésre az elnökválasztás után kerülhet sor. A voksolás eredménye a politikailag és gazdaságilag egyaránt kissé hűvössé vált orosz-magyar kapcsolatokra is hatást gyakorol majd. –
