Elbúcsúzó XX. századunk történetének meghatározó államférfijai között kiemelkedő helye van Winston Churchillnek és Franklin Rooseveltnek. Mégis, a külföldön róluk megjelent könyvtárnyi irodalom ellenére, a mi égtájainkon személyüket, tevékenységüket bizonyos hallgatás és igaztalan elfogultság jellemezte. Mivel pedig mostanra már nálunk is eljött a hamis mítoszok és balga tévhitek eloszlatásának ideje, üdvözlendő, hogy megszületett egy hazai szerzők által írt reális és objektív portré e két tekintélyes személyiségről. A két párhuzamos életrajz – talán Plutarchos nyomdokaiba lépve – mutatja be e két nagy politikusnak a vérzivataros század fontos eseményeihez és legfőképpen a II. világháborúhoz szorosan kötődő életútját.
KORRAJZOK. A könyv, és ez nem lebecsülendő érdeme, az adott szűk terjedelmi korlátok között tartalmazza mindazokat a legfontosabb eseményeket is, amit e zűrzavaros korról tudni érdemes. Rooseveltről írva, Andor László nagyobb súlyt helyez a nem szokványos fejtegetésekre, és nem zárkózik el mindmáig megválaszolatlan vitás kérdések felvetésétől sem. Munkájának műfaja az esszéhez közelít. Surányi Róberthez viszont közelebb áll a történetírás “klasszikus” módszere, az eseménytörténet.
Ezek után tegyünk szerény kísérletet arra, hogy jórészt e két életrajz alapján, kiemeljük e jelentős államférfiak életútjának, személyiségének, tevékenységének és nem utolsósorban sorsuknak néhány különösen szembeötlő hasonlóságát és különbségét. Erről szólva talán a legnagyobb figyelmet a “kezdet és a vég” érdemel. Mindketten – és ez is az élet furcsasága – valójában a XIX. század szülöttei voltak. A holland eredetű amerikai gazdag arisztokrata alig 20 évvel a szecessziós háború után született, míg a több százéves arisztokrata múltjára büszke angol életének első negyedszázadában még Viktória királynő ült a brit világbirodalom trónján. A “véget” illetően pedig Roosevelt éppen a háború utolsó pillanatában hunyt el, nem érte meg az új korszak hajnalát, Amerika világhatalmát jelentő első atombomba felrobbantását és az ENSZ megalakulását sem. Churchillnek pedig személyes tragédiája volt, hogy túlélte korát, idegenként érezte magát a háború utáni új világban, amelyben élete fő célja, a brit birodalom megőrzése kudarcot vallott. Súlyos hiba volt, hogy hetvenedik életévén túl, a győztes háború után és dicsősége csúcsán, felesége tanácsa ellenére sem vonult vissza a politikai életből. A választásokon megbukott, mert nem ismerte fel: a fasizmus ellen harcolók hazatérve már nem a régi társadalmat akarják visszaállítani. A véres háború után tehát egy új korszak köszöntött ránk: az Egyesült Államok – a Szovjetunió mellett – a világ szuperhatalmává, Nagy-Britannia pedig csupán másodrendű hatalommá vált.
Abban, hogy így történt, két főszereplőnk jócskán közreműködött. Ezért is érdemes megismerni személyiségüket. Mit is tudunk róluk? Churchill hatalomvágyó, hiú, cinikus, érzelmei és szeszélyei által befolyásolt, ugyanakkor művelt és széles látókörű, és – ne féljünk a nagy szavaktól – zseniális politikus volt, aki nem vetette meg az élet kisebb-nagyobb élvezeteit. Szerette a whiskyt és a jó szivarokat. Szeretett festeni, kiterjedt irodalmi munkásságát 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal ismerték el. Hihetetlen munkabírása közmondásos volt. Legnagyobb érdeme az volt, hogy a legnehezebb időkben állt nemzete élére. Felismerte: az emberiségre és a brit birodalomra a legnagyobb veszélyt a náci Németország jelenti, és karizmatikus egyéniségével mozgósítani tudta a háborúra az egész nemzetet. Ehhez háttérbe kellett szorítani a bolsevizmussal szembeni zsigeri gyűlöletét, s fel kellett lépni a szigetország sérthetetlenségéről szóló, széles körben elterjedt, s egészen a légitámadások megkezdéséig továbbélő vélekedéssel szemben.
Roosevelt hihetetlen munkabírását illetően nem maradt el brit kollégája mögött. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy 1921-ben, 41 éves korában mindkét lábára megbénult, akkor értékelhetjük igazán óriási akaraterejét. Az amerikai történelemben elsőként – és utoljára – négyszer választották meg elnöknek. Államférfiúi stílusához hozzátartozott a sajtóval tartott szoros és szívélyes kapcsolata, nagy fontosságot tulajdonított a közvélemény tájékoztatásának és meggyőzésének. Nevéhez fűződik a nagy válságból való kilábalás, a New Deal néven híressé vált gazdaságpolitika. Sikeres politikus és nagy államférfi volt, aki elérte, hogy az izolacionista Egyesült Államok először anyagi segítséggel, majd a Pearl Harbor-i japán orvtámadás után teljes erejével harcba szálljon a német fasiszták ellen (is).
ELLENTMONDÁSOS VISZONY. E két tapasztalt, sokat próbált, karizmatikus politikus személyes kapcsolata többnyire korrekt, de ellentmondásos is volt. Háború alatti nézeteltéréseik főleg abból fakadtak, hogy Churchill előbbre valónak tartotta a brit gyarmatok felszabadítását és a várható szovjet befolyási övezetek visszaszorítását a hitleri birodalom mielőbbi térdre kényszerítésénél. Az amerikai elnök Churchillt kormányfői kinevezése előtt viktoriánus torynak tekintette, de azt is elismerte, hogy “ő Anglia legjobb embere, még ha részeg is fele ideje alatt”. Majd 1942-ben már ezt táviratozta neki: “Nagy mulatság Önnel egy évtizedben élni.” Becsülték tehát egymást, az érzékeny és sértett Churchill mégsem ment el Roosevelt temetésére. Ma már mindkettőjük életét legendák övezik. –
