Hajnalodik a trópusi őserdőben. Erről a tájról a természetvédők sikeresen távol tartották a láncfűrészeket, így a zavartalanul növekvő fák dús lombja védelmében először minden érintetlennek tűnik. Valami mégis hibádzik. Hajnalban egy ilyen helyen fantasztikus hangkavalkádnak kellene kitörni. Itt azonban csak a csend hallható. Hol maradnak a rekedtes majomkiáltások? Hát a madártrillák? S az aljnövényzetben csörtető állatok zaja? Ebben az erdőben bizony gyakorlatilag nincsenek már állatok.
Egy ilyen néma hajnal rémével 2020 körül már a világ bármely részén számolni kell. Valójában az “üres erdő” jelenség már most is tapasztalható a Föld számos pontján, még olyan viszonylag háborítatlan természeti környezetű országokban is, mint például Laosz vagy Zaire. A magyarázatért nem kell messzire menni: az emberek irtják az állatokat. Teszik ezt hurokkal és lándzsával, csapdával vagy puskával – egyre megy: ami ehető vagy eladható (például gyógyászati hasznosításra), annak pusztulnia kell.
A vadon élő állatokkal foglalkozó biológusok még csak mostanában kezdték meg a károk felmérését, de már az első becslések is ijesztőek: Amazóniában például 24 millió állatot ölnek le évente, a nyugat-afrikai Korup nemzeti parkból pedig 275 ezer tonna vadhúst szállítanak el évről évre. Úgy tartják, hogy a bolygónkról eltűnt állatfajoknak legalább a negyede a vadászat miatt jutott a kipusztulás sorsára. “Rengeteget tettünk az állatok természetes környezetének megóvásáért, s jó néhány évig abban a hitben ringattuk magunkat, hogy immár nyert ügyünk van” – idézi fel Alan Rabinowitz, a Wildlife Conservation Society (WCS) – az egyik legismertebb természetvédő szervezet – “terepen” dolgozó biológusa. “Súlyosan tévedtünk azonban. Nem láttuk előre a természetnek ezt a könyörtelen kizsákmányolását.”
A természeti környezet megóvásán munkálkodó szakemberek és aktivisták számára az állatok kipusztításának veszélye hozzáadódik az élővilágot egyre inkább megrendítő azon folyamatokhoz – az emberiség túlnépesedése, a környezetszennyezés és az erdőirtás -, amelyek lefékezése a jövő század megkerülhetetlen kihívása lesz. Az egyik fő probléma abban rejlik, hogy egyre nő a lélekszáma az őserdőkben élő törzseknek, ráadásul mindinkább eléri őket a nyugati civilizáció. Három további negatív jelenséget kell még megemlíteni: a telepesek benyomulását a korábban szűz területekre, a kitermelt fa elszállítását lehetővé tevő utak kiépítését, aminek nyomán a világtól korábban teljesen elzárt vidékek váltak megközelíthetővé, végül pedig a természetes gyógyszerek kereskedelmének virágzását (ez a magyarázata annak, hogy egy bennszülött számára egyetlen elejtett orrszarvú több pénzt hoz a konyhára, mint amennyit más módon egész életük során meg tudnak keresni). “Az erdőket addig lehetetlen újra benépesíteni vadállatokkal, amíg ki nem telepítjük az embereket, még a környékükről is” – hangzik a szomorú megállapítás egy másik biológus, a Duke University-n dolgozó John W. Terborgh szájából.
ÖNKÉNTES MAGVETŐK. Az állatvilág pusztításának káros hatásai ráadásul nemcsak közvetlenül, az adott példányok legyilkolásában jelennek meg. Amennyiben Madagaszkáron “sikerülne” például teljesen kiirtani a makikat, az legalább 20 fafajta végét is jelentené egyben, hiszen reprodukciójuk arra épül, hogy a makik ürülékükben szétterítik a magjaikat. India bizonyos részein a tigrisek a zsákmányállatok hiányában szenvednek, azokat mostanság inkább az emberek ejtik el. “Hiába sikerült megtartanunk az erdőket, ha elveszítjük belőlük az állatokat, amelyek nélkül azután maguk az erdők sem működőképesek” – figyelmeztet a WCS egy másik biológusa, John Robinson.
Akadnak azért biztató fejlemények is, néhány szervezet és kormány ugyanis már a tettek mezejére lépett. A szintén a WCS kötelékében dolgozó Elizabeth Bennett kutatásai alapján tett ajánlásokat elfogadva a legnagyobb malajziai szövetségi állam, Sarawak kormánya betiltotta a vadállatokkal való kereskedelmet, korlátozta a sörétes fegyverek használatát, s lezárja a fa elszállítására szolgáló erdei utakat, miután a fakitermelés az adott területen befejeződött. Az ötletgazda, Elizabeth Bennett reménykedik: “Bíznunk kell a sikerben, ellenkező esetben akár már most feladhatjuk a küzdelmet”.
