Mostanság, amikor kormányférfiak az ellenzékkel kivételesen egyetértve azon igyekeznek, hogy a brüsszeli illetékesektől mielőbbi és biztos időpontot csikarjanak ki az Európai Unióba való belépésünkre, meghökkentő olyan könyvet olvasni, ami azt kívánja bizonyítani: belátható időn belül ne is bizakodjunk az uniós tagságban. És az is rendhagyó Kozma Ferenc recenziónk tárgyát képező munkájában, hogy az nem a szokványos populista, nacionalista argumentumokra épül, miszerint aktív részvételünk az exkluzív klubban súlyosan sértené nemzeti érdekeinket, csorbítaná szuverenitásunkat, gyarmatosítaná kis hazánkat, hanem meggyőző közgazdasági elemzéseket, történeti fejtegetéseket sorakoztat fel. Ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet ez a szenvedélyesen érvelő és vitára ingerlő írásmű, amely azonban nem könnyű olvasmány, kiváltképpen bonyolult szerkezete, “körkörös” gondolatmenete és meglehetősen egyenetlen stílusa miatt.
ÚTON. De lássuk a medvét! A szerző lényegi meghatározása szerint a félperifériát – amelynek mi is részei vagyunk – nem csupán köztes helyzete jellemzi a centrum és a periféria között, hanem az is, hogy ezek az országok “úton vannak”: vagy a centrum felé igyekeznek, vagy pedig a periféria felé sodródnak. Legfőbb szándékuk persze a felemelkedés, s az erre irányuló egyik kísérlet a félperifériás országok nemzetközi összefogására épül(het). Legszemléletesebb példája ennek a rossz emlékű, a kezdetektől csúfos bukásra ítélt KGST. Napjai meg voltak számlálva, a Szovjetunió összeomlásán kívül azért is, mert a tagok – az egyik végleten az NDK, a másikon Mongólia – drámaian különböző mértékű fejlettsége eleve lehetetlenné tette az érdemi együttműködést.
Maradt tehát az ezredfordulóra a kitörésnek egyetlen célravezető útja, ami a centrum aktív közreműködésével, a hozzá csatlakozással kínál(hat) sikert az elmaradottaknak. Igen ám, de kettőn áll a vásár, tehát az is nélkülözhetetlen, hogy a centrumnak – az EU-nak – vitális érdeke fűződjön hozzá. Ez pedig jelen helyzetben kétséges – állítja Kozma Ferenc -, mert az amerikai gazdaság nyomasztó fölénye miatt az uniónak választani kell “az integráció terjeszkedéses vagy mélyítéses módja között: az elkövetkező évtizedben mindenképpen az intenzifikálást érdeke választani”. A szerző így folytatja: “Nyugat-Európának nincs momentán szüksége arra, hogy a centrum kemény magját kiterjessze” és ezzel púpot vegyen a hátára. Óvatosságra inti az uniót az új tagok befogadásával járó jelentékeny költség, a versenyhátrány leküzdésének kényszere és még sok más tényező, amelyek mind energiájának veszélyes elpazarlása ellen szólnak. Ezek után bizonyára nem váratlan a megállapítás: az európai centrumnak, illetve az azt megtestesítő EU-nak a belátható jövőben semmiféle gazdasági érdeke nem fűződik ahhoz hogy áldozzon a közép- és kelet-európai félperiférikus övezet felkarolására. Továbbá: “Nincs olyan különleges indok sem, amely valószínűsíthetné, hogy a centrum Magyarországgal szemben kivételező elbánásban volna érdekelt.”
Ne is folytassuk. Ha ugyanis elfogadjuk a szerző okfejtését, hogy saját erőből nem mehetünk semmire, a centrumtól pedig minden hangzatos ígérgetés ellenére sem várhatunk segítséget, akkor csak a csodában bízhatunk. A tehetetlenségünkre egy szellemes hasonlat: “A magunkfajta kis gazdaságok a szavanna füvének szerepét kénytelenek játszani ott, ahol az elefántok elvonulnak, legelnek, verekednek vagy párzanak.” Hagyjunk fel tehát minden reménnyel – fűzhetjük hozzá. De mivel is magyarázható ez a mindent átszövő borúlátás? A szerző válasza: “Ezt a pesszimizmust azért engedtem meg magamnak, mert az optimizmustól csurgó variánsokat a hivatalos szféra tonnaszámra szállítja; élettapasztalatom azt igazolja, hogy mindig számítani kell a lehetőségek közül a kedvezőtlenebbek valóra válására, és végül a jelenlegi időhorizontom alapján ezt a pesszimista variánst látom reálisnak.”
Elismerve ugyan a szerző jogát a pesszimizmusra, kétségbeesésre nincs okunk. A helyzet komoly, de nem reménytelen. Ha Kozma Ferenc fejtegetései, eszmefuttatásai, megállapításai többségükben megalapozottak is, következtetései kétséget ébresztenek. Nem veszi figyelembe ugyanis, hogy a világ kerekei nem a gazdasági racionalitás szabályai szerint forognak. Esélyeinket mind a gazdasági felemelkedésre, mind az uniós tagságra szerencsénkre javítja néhány olyan körülmény, amelyeknek a szerző csekély jelentőséget tulajdonít. Így Oroszország és még számos szovjet utódállam teljességgel kiszámíthatatlan jövője, hozzá még a könnyen feléledő balkáni tűzfészkek, magukban hordozzák a régiónk közelében fellépő zűrzavar, felfordulás, sőt anarchia veszélyét.
FELEMELKEDÉSI IGÉNY. Ez a baljós fenyegetés egyértelműen megkívánja térségünk országainak gazdasági felemelkedését, demokratikus és szilárd belső viszonyainak megteremtését és garantálását. Kontinensünk centrumországainak, szervezeteinek, szövetségeinek – valamint az egyre befolyásosabb multiknak – minden gazdasági, politikai és biztonsági érdeke ezért is amellett szól, hogy szűkebb régiónk államai mielőbb beilleszkedjenek a fejlett országok gazdasági – és katonai – közösségébe. Okkal bízhatunk tehát benne: országunk – minden pesszimista jóslat ellenére – előbb vagy utóbb méltónak ítéltetik az uniós csatlakozásra. De ha nem vigyázunk, sokáig várakozhatunk még az előszobában. –
