Rendszerváltás utáni kormányaink külpolitikájának fő vonalát a közvélekedés szerint az alapvető azonosság, következetesség jellemezte. A főbb elvek tehát nem változtak. Miről is van szó? A hivatalos dokumentumokban szereplő hármas prioritásról, ami egyaránt magában foglalja törekvésünket az euroatlanti integrációba, továbbá a szomszédos országokkal való jó viszony kialakítását, valamint a határon túli magyar nemzetiségek iránti felelősségvállalást. Nos, aki elolvassa Balogh András érdekes és időszerű tanulmánykötetét, emellett figyelemmel kíséri a mindenkori kormányok lépéseit, cselekedeteit, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a külpolitikában nem csupán hangsúlybéli, hanem érdemi különbségek is tapasztalhatók. Mi több, gyakran az sem tudható, hogy felelős államférfiak napjainkban egyre gya-koribb átgondolatlannak tűnő nyilatkozatai és kiforratlan javaslatai véletlen elszólások-e, avagy mögöttük valamiféle határozott politikai szándék, netán megalapozott koncepció áll. Egy bizonyos: a hármas prioritás egyfelől szorosan összetartozik, és – mint a szerző írja – nem volna helyes közöttük fontossági sorrendet felállítani, másfelől viszont jelentős ellentmondások nehezítik ezen elvek együttes érvényesítését.
ÉRZÉKENY SZOMSZÉDOK. Az egyik nagy gubanc az, hogy a határon túli magyarokkal való jó viszony kialakításában magasfokú tapintatra van szükség, messzemenő figyelemmel a szomszédos országok belső viszonyaira. Különösen fontos elkerülni a belügyekbe való beavatkozás lehetséges vádját, és óvakodni kell attól, hogy érveket szolgáltassunk az ottani szélsőséges nacionalista csoportok támadásaihoz. És azt is látnunk kell, nálunk sem ritkák némely politikusok nacionalista, sőt soviniszta kijelentései. Ha pedig ezek ellen a kormány nem lép fel kellő határozottsággal, akkor árt az ottani magyar nemzetiség ügyének, valamint az államközi kapcsolatoknak. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy egyébként sem vagyunk “szűzek”, hiszen az elmúlt tíz év egyik kormánya sem volt képes megoldani a nálunk élő nemzetiségek országgyűlési képviseletének ügyét.
De mindemellett – s ez talán még fontosabb – óhatatlanul kísért a múlt is. Az 1867-es kiegyezést követően ugyan megszületett egy akkor rendkívül méltányos és liberális nemzetiségi törvény, de annak rendelkezéseit valójában sohasem hajtották végre. A monarchia idején elszenvedett jogos nemzetiségi sérelmek szomszédainknál mindmáig élnek, vagy ha már el is halványultak, sanda politikai szándékkal könnyen feléleszthetők. A magyar külpolitikának ezért (is) elemi érdeke – s ez e könyvben is kifejezésre jut -, hogy velünk együtt szomszédaink is mielőbb az Európai Unió tagjai legyenek, és a kormány ehhez minden segítséget megadjon. Ez azonban még odébb van, és az ilyen ideális állapot eljövetelére még jócskán várnunk kell.
Ezzel eljutottunk egy másik, Balogh András által alaposan tárgyalt kényes témához. Méghozzá ahhoz: csökken-e az uniós tagsággal államunk szuverenitása, és ha igen, választhatunk-e más utat. Erről szólva tegyünk egy kis kitérőt. Azért is, mert többnyire elfeledkezünk róla: Magyarország történelme során, rövid időszakokat leszámítva, sohasem volt valóban szuverén. Az utóbbi fél évezredben a mohácsi vészt török megszállás, majd osztrák uralom követte – a monarchia boldog békeidején “csak” a közös külügy, pénzügy és hadügy korlátozta az önállóságot -, Trianon meghozta a német befolyást, megszállást és egy újabb vesztes háborút, és ezután eljutottunk a mintegy ötven évig tartó szovjet elnyomáshoz. Függetlenségünk szerencsés visszanyerése után pedig most már nem kényszerből, hanem “önként és dalolva” szaladtunk a NATO védőszárnyai alá, és egyúttal igyekszünk kiérdemelni az uniós tagságot.
ILLÚZIÓK. Hogy mi vár ránk e tekintetben, azt az egyszerű polgár aligha tudja felmérni, mert a hivatalos propaganda tagságunknak csakis a jó oldalait emeli ki. Bonyolítja a helyzetet, hogy nálunk is élnek még illúziók: talán “kimaradhatnánk a buliból”, és semlegesek is lehetnénk. Ezt a hiedelmet támasztják alá Ausztria, Svájc, Svédország, Finnország (korábbi) sikertörténetei is. A semlegesség azonban ma már egyre kevésbé járható út. Ez a lehetőség azelőtt is leginkább olyan országok számára volt nyitott, amelyeknél nemcsak a gazdasági és a földrajzi helyzet volt kedvező, de viszonylagos biztonságukról is gondoskodni tudtak.
Időnként szó esik még arról a némely körökben népszerű elképzelésről, hogy valamiféle intézményes és erős regionális gazdasági együttműködés átfogná a gazdaságot, és garantálná a védelmet is. Valójában ennek sincs realitása. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a közép-európai országok együttesen sem (volnának) képesek biztonságukat garantálni. Arra pedig nem is érdemes sok szót vesztegetni, hogy a kívülmaradás, az integrációt elutasító bezárkózás a modernizálásról és a felzárkózásról való lemondáshoz vezetne. Ezzel szemben a mostanság egyre jobban kiteljesedő, globalizálódó világban a glóbuszunkat átfogó folyamatoktól mi sem függetleníthetjük magunkat, akár belépünk az Európai Unióba, akár nem. Akkor már jobban járunk, szól Balogh András üzenete, ha jó képet vágunk az uniós tagsághoz. Mert ezzel ugyan lemondunk szuverenitásunk egy részéről, de kárpótlásul könnyebben juthatunk tőkéhez, modern technológiához, infrastruktúrához, hatékony kommunikációs rendszerekhez, biztonsághoz. –
