hívják az aritmetika új ágát. Állítólag olyan divatféle ez mostanában matematikus körökben, mint valaha a halmazelmélet volt. Lényege – már amennyire egy laikus egyáltalán felfoghatja – az, hogy a műveletek eredményét két szám intervallumaként határozza meg. Állítólag így pontosabb. Ennek pedig ékes bizonyítéka, hogy az ilyen elven működő számítógépek precízebb vezérlést tudnak végrehajtani.
Pontos vezérlésre nem csak a csipek világában van szükség, hanem a gazdaságpolitikában is: itt egy-egy tévesen (vagy hibásan) megadott intervallum akár a gazdaság szereplőinek túlreagálásához is vezethet. A felhevült várakozásokat pedig legalább olyan nehéz lehűteni, mint egy atomerőmű “megszaladt” blokkját.
Márpedig a várakozások lehűtése az infláció letörésének egyik legfontosabb eszköze. Erre csak hiteles és következetes gazdaságpolitika képes. A hitelességet és következetességet illetően eleddig inkább a jegybank elnöke jeleskedett, mintsem a pénzügyminiszter, ám az alapadatok tekintetében eddig teljes volt az összhang. Surányi György – éppen az összhang jegyében – a jövő évi monetáris politikai irányelvekről tartott sajtótájékoztatóján a kormány – általa “ambiciózusnak” minősített – 6-7 százalékos inflációs prognózisával kapcsolatban kijelentette: “A jegybanknak kötelessége a kormány gazdaságpolitikájának támogatása, az MNB ezért nem ad meg külön inflációs prognózist”. Alig néhány nappal később azonban Járai Zsigmond Londonban nemzetközi befektetési szakemberek előtt már 7-8 százalékos inflációs intervallumot határozott meg. Amennyiben ez a kijelentés ténylegesen így hangzott el, annyi bizonyosan elmondható róla, hogy nem segíti a makacs inflációs várakozások letörését.
Az is igaz viszont, hogy nem nélkülöz minden alapot. Először is azért, mert a nemzetközi piacokon a kőolajárak tartósan magasabbnak ígérkeznek, mint amivel a költségvetési terv számolt. Másodszor azért, mert az államháztartás tényleges hiánya magasabb a kimutatottnál – bár ezt különféle könyvelési trükkök hivatottak leplezni -, így finanszírozási igénye is tetemes. Harmadszor pedig azért, mert felettébb kétséges, hogy tarthatók lesznek-e azok a bér- és árdöntések, amelyek egyoldalú bejelentéseken és nem megállapodásokon alapulnak.
Márpedig a kormány által készített költségvetési keretszámok a 6-7 százalékra prognosztizált inflációra épülnek. Ez a számítás annak a határozott antiinflációs politikának a része volt, amelyet a kormány első számú teendőként gazdaságpolitikájának zászlajára tűzött.
A cél többszörösen is helyes. Az infláció lassulása kiszámíthatóbbá teszi a gazdasági szereplők tevékenységét, az inflációnál társadalmilag igazságtalanabb adó nem létezik, végül – tegyük hozzá, szerencsére – mára már kevés eszköz maradt a kormányzat kezében, amellyel érdemben tudja befolyásolni a gazdaságot. Ezek közé tartozik a jól felfogott antiinflációs politika. (Az erőltetett inflációcsökkentés, a tüneti kezelés következményeit láttuk már az 1992-1994-es periódusban… )
Az infláció azonban nem pusztán és főleg nem önmagában való rossz dolog. A központi ártámogatások leépítése, bár gerjesztette az árszínvonal emelkedését, azt mégis inkább az árliberalizáció szükséges “költségeként” érdemes felfogni. De inflációban testesült meg az ár- és jövedelemarányok kívánatos megváltozása is: a tartós fogyasztási cikkek élelmiszerekhez, energiahordozókhoz viszonyított árszínvonala például úgy vált relatíve alacsonyabbá, hogy közben nominálisan mindegyik termék és szolgáltatás ára emelkedett. Miként a fizikai munkások bére sem lett nominálisan kevesebb, miközben a szellemi munka abszolút értelemben felértékelődött. Igaz ez az árfolyamra is: a külföldi és a hazai infláció különbségének hatását az árfolyam-politika csak ideig-óráig tudja kivédeni – minél tovább tartja fenn az aszimmetriát, annál nagyobb feszültség alakul ki. Az előre bejelentett mértékű és ütemezésű forintleértékelés ezt a feszültséget hivatott szétteríteni, ám mellékhatásként inflációt is gerjeszt.
Ebből a leegyszerűsítő felsorolásból is kitetszik, hogy az infláció annál azért jóval bonyolultabb folyamat, mintsem hogy önmagában lehessen szemlélni. Összefüggéseiből kiragadni éppen olyan hiba, mint pusztán a GDP növekedését emlegetni mindenféle peremfeltétel nélkül.
Miközben mind a fiskális, mind a monetáris politika – egyébként helyesen – az infláció letörésére koncentrál, addig a központi eszközökből történő beruházások növelése ellensúlyozhatná az antiinflációs politika recessziós hatásait. Persze nem mindegy, hogy milyen beruházások révén. Míg egy autópálya vagy új Duna-híd már középtávon is termelési tényezővé válik, addig a Nemzeti Színház vagy a miniszterelnökség új elhelyezése pusztán államadósságként jelenik meg – viszont azonnal. Egyben pedig – időben és értékben egyaránt – kitolja az inflációs intervallumot. –
