Hamarosan újabb világkereskedelmi forduló indul meg, amelynek nem titkolt célja a nemzetközi munkamegosztás és az általa teremtett jólétnövekedés előtt álló számos megmaradt akadály lebontása. A nacionalista politikával és az ipari korszakból itt maradt fejlesztéspolitikai szemlélettel takarózó piacvédelem egyesek zsebét ugyan megtölti, a többség jólétét azonban erőteljesen csökkenti. S hogy ez korántsem csak elvontan van így, azt részletesen igazolja a nemzetközi kereskedelem egyik legnevesebb szakértőjének számító Patric Messerlin professzor hamarosan megjelenő elemzése. Eszerint az Európai Unióban az éves GDP 6-7 százalékának, azaz Spanyolország egyéves nemzeti össztermékének megfelelő jóléti veszteség keletkezik abból, hogy politikai okokból és szokásjogi alapon egyes területeket “érzékenynek” minősítenek és kivesznek a világpiac hatása alól. Ez magasabb árakat és gyengébb minőséget jelent. Nem meglepő módon a textil- és a ruházati iparban, a mezőgazdaságban és az acéltermékek csoportjában keletkezik az említett jóléti veszteségek csaknem teljes egésze.
A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) égisze alatt meginduló tárgyalások azonban, már ebből is jól láthatóan, korántsem csak a közgazdasági ésszerűség, hanem a politikai érdekek és az ezekhez is kötődő indulatok által befolyásoltak lesznek. Ez több szinten is tetten érhető. Egyfelől az Egyesült Államok, a teljes körű és minél gyorsabb liberalizálás élharcosa, Charlene Barshefsky főtárgyaló néhány napja adott tájékoztatása szerint – hogy, hogy nem – pont azokat a témákat állítja stratégiájának középpontjába, amelyek az Európai Unió mai rendszerének védőbástyái, ilyen például az exporttámogatások rendszere, ugyanakkor nem szól az amerikai gyakorlatban sokkal fontosabb hitelezésről.
MODELLVITÁK. Az amerikai felfogás szerint az agrárgazdaságot is ugyanolyan ágazatként kell kezelni, mint az ipart és a szolgáltatásokat, míg az unió – a brüsszeli bizottság illetékes tagja, Franz Fischler megfogalmazása szerint – nem szándékozik föladni a vidékfejlesztés “európai modelljét”. Ez továbbra is jelentős jövedelem-újrafelosztást valósítana meg a vidéki népesség javára, bár 2000 után jórészt csakis többlettermelést létre nem hozó területeken. Ezzel együtt is az EU közös kiadásainak fele marad mezőgazdasági és vidékfejlesztési célú, sokszorosan meghaladva mind az e területen foglalkoztatottak súlyát, mind az e szférában létrehozott jövedelem GDP-n belüli arányát.
A világkereskedelmi forduló fontos szereplői a fejlődő államok. Közülük sokan – főképp az ázsiai és az afrikai országok – már az eddig megtett liberalizációs intézkedéseket is sokallják. Joggal mutatnak rá arra, hogy az 1994-ben vállalt intézkedések jó része nem valósult meg, s hogy kivitelüket a fejlett országok nem vámjellegű intézkedésekkel továbbra is nehezítik, főleg a már említett acél, textil és élelmiszer termékkörben. Ezzel szemben az amerikaiak – a Clinton korszak szellemében – munkajogi és környezetvédelmi minimális standardok szerződésbe foglalását sürgetik, amit az ázsiai országok a burkolt protekcionizmus megnyilvánulásaként utasítanak vissza.
SZÉTHÚZÓ NÉZETEK. Messze esnek a vélemények a szolgáltatások, különösen a kulturálisak liberalizálása tekintetében. Az EU álláspontját itt a francia felfogás formálja: különféle nemzeti hányadok előírásával és a hagyományos “termékek” – így filmek, könyvek és hasonlók – előnyös megkülönböztetésével sajátos küldetéstudatnak vél megfelelni. A pénzügyi szolgáltatások további piacnyitását a fejlődők többsége eleve elutasítja, a beruházások nemzetközi szabad áramlását biztosító MAI-egyezményt pedig tavaly nyáron a fejlett piacgazdaságok az OECD keretében sem tudták elfogadni. Az ellenzők közt neves művészek és a francia baloldali kormány tagjai is ott voltak, látványos ülősztrájkkal tiltakozva.
A környezetvédő és más különféle alternatív szervezetek már ez év tavaszán Genfben nagy tiltakozást és zajos felvonulást rendeztek a WTO miniszteri fordulója ellen. Ez a szervezet e nem kormányzati szervek szemében éppen úgy a gátlástalan pénzhajsza megszemélyesítőjének tűnik, mint ahogy a kommunista pártok az ötvenes-hatvanas években a Nemzetközi Valutaalapot tartották annak. Seattle-ben már több mint háromezer (!) civil szervezet jelezte részvételi szándékát a WTO-ülés elleni megmozdulásokban.
Mivel a környezetvédő mozgalmak több EU-tagállamban is kormányon vannak, nem meglepő, ha az uniónak nemigen van kialakult, különösen nem piacnyitást szorgalmazó tárgyalási stratégiája. Ez pedig arra utal, hogy a sokoldalú tárgyalások Seattle-ben négy-hét évig is elhúzódhatnak, s nem pusztán az ellenzők rendezte show-műsor tárgyalóterembe behallatszó zaja miatt. –
