Helsinki az Európai Unió decemberi csúcsérteikezletére készül, és a közösség előszobájában várakozókat belépésük várható időpontjáról ellentmondásos üzenetek érik. Az üzenetek üzenete azonban mégis egyértelmű.
Láthatóan tolódik tovább a keleti bővítés nyitánya. A német külügyminiszter nyilatkozatát, amely lehetségesnek tartotta, hogy az első, hattagú csapat, amelynek Magyarország is része, 2003 januárjában beléphessen az unió kapuján, rövidesen követte a francia kormány európai ügyekkel foglalkozó miniszterének kontrája. Eszerint a szervezet bővítésének kezdetét Franciaország nem tartja elképzelhetőnek 2004, sőt esetleg 2005 előtt.
CSENDES HÁTRÁLTATÁS. A hónap fordulóján azután a londoni Economist, amelynek értesüléseit könnyelműség lenne egy legyintéssel elintézni, azt írta: “Elképzelhető, hogy a csatlakozás kezdete egészen 2010-ig elhúzódhat. Amíg az EU vezetői hivatalosan nem nyilatkoznak, senki sem lehet bizonyos abban, hogy az EU-tervekben először megjelenített 2003-as dátum lehetséges-e. Néhány uniós tagállam kormánya csendben a kedvezőtlenebb változatot támogatja.”
Feltűnő, hogy Günter Verheugen, az Európai Bizottságnak a bővítésért felelős – német – tagja a legutóbbi hetekben egyszerre óvatosabb és keményebb. Nyilatkozatai szerint a belépőkkel folytatott “tárgyalások folyamata egyre nehezebb lesz”. Szó sem lehet arról, hogy a munkaerő szabad áramlását keletről nyugatra a belépés időpontjában lehetővé tegyék: “Átmeneti idő nélkül sem Németország, sem Ausztria nem egyezhet bele a keleti kiterjesztésbe.” A földvásárlások ügyében, ahol a belépők, különösképpen Lengyelország és Magyarország igényelnek hosszú átmeneti időszakot: “A tárgyalások során nincs szándékomban semmilyen derogációt engedélyezni.” A mezőgazdaságban: “Az új belépők csak a közvetett segélyekre számíthatnak. Az EU-tagállamok termelői jövedelemveszteséget szenvednek, ha Brüsszel az agrártermékek garantált átvételi árát a világpiaci árszint felé közelíti, azaz csökkenti. Ezért kapják a közvetlen támogatást. A lengyel parasztok például a világpiaci árnál olcsóbban termelnek, s ezért nem kaphatnak közvetlen jövedelemkiegészítést.”
Mindez nem Günter Verheugen személyes hangja; a brüsszeli bürokrácia alkupozíciója és belső logikája félreérthetetlen. Tisztán a közvetlen (tehát rövid és középlejáratú) gazdasági érdekeikből kiindulva, az Európai Unió tagállamai a kiterjesztés halogatásában érdekeltek. Ha valami, akkor a politika nyomhatná kapuinak megnyitása felé az uniót, nem pedig a gazdaság.
A fanyar feltételes mód használata indokolt. A koszovói háború ráébresztette ugyan az EU tagállamait, hogy elemi politikai és biztonsági érdekük lenne a kiterjesztés felgyorsítása, de ezt a stratégiai érdeket mindmáig fogva tartja az “acquis”, a hírneves “közösségi joganyag” nyolcvanezer oldalas és egyre sűrűsödő hálója. Schröder kancellár a berlini fal leomlásának tizedik évfordulóján hiába nevezi Németországot a “kiterjesztés ügyvédjének”. Ugyanott elődje, Kohl exkancellár (Párizsnak küldött finom figyelmeztetésként) hiába jelenti ki, hogy a német-lengyel kapcsolat egyenrangú a német- franciával. Mindez retorika marad. A valóság Verheugen, aki (hiába Schröder bizalmasa) egyszerre szövögetője és foglya a brüsszeli hálónak.
Timothy Garton Ash angol történész, a közép- és kelet-európai átmenet korának páratlan tekintélyű ismerője, aki a múlt héten Berlinben a Bush-Gorbacsov-Kohl kerekasztal-beszélgetést vezette, kemény ítéletet mondott erről: “A belépésre várakozókat Sziszüphosz munkájával terhelték. Az acquis gyorsabban nő, mint azt a jelöltek jogalkotása követni tudná.”
POLITIKAI DÖNTÉS KELL. Ash szerint a kapuban várakozók első csapatának tagjai gyors beengedésük esetén őket korlátozó hosszabb átmeneti időket és alacsonyabb strukturális támogatást is elfogadnának. “Ezt kellene felajánlanunk. A döntő ugyanis a tagfelvétel politikai ténye, amely távlatokat nyithat a még keletebbre lévő várakozók előtt. Ha a kiterjesztést az európai integráció eddigi modelljének törvényei szerint kezelnénk, akkor nagyon sokára, vagy talán egyáltalán nem valósulhatna meg.”
Sziszüphoszt a mitológia halhatatlan istenei büntették azzal, hogy a végtelenségig tolja felfelé a meredek hegyoldalon sorsának mindig visszazuhanó szikláját. Brüsszel “istenei”: az egymással csatázó ellentétes érdekek. Azok pedig változásra és múlékonyságra vannak ítélve. Ez a “szikla” nem fog mindig visszacsúszni – de a szemléleti áttörésnek a kisbetűs olimposzon, a halandó istenek tanácsában kell bekövetkeznie. –
