Jó ideje méltatlankodva figyelik a német magánbankok tartományi tulajdonú versenytársaik, a Landesbankok agresszív terjeszkedését. Az utóbbiak ugyanis állami és tartományi támogatásokkal a piacinál – főként pedig a pénzügyi helyzetük révén indokolhatónál – jóval kedvezőbb feltételek mellett nyújthattak hitelt az önkormányzatoknak és a vállalatoknak. A belföldi versenytársak elégedetlensége ezúttal az Európai Bizottság versenypolitikai ügyekben illetékes tagjánál, Mario Montinál is megértésre talált: az Európai Unió (EU) példaértékű döntése, amellyel a Westdeutsche Landesbankot (WestLB) – tisztességtelen piaci előnyének elvonásaként – 860 millió dollárt meghaladó kamatfizetésre kötelezi, a tizenkét tartományi óriásbank dicső korszakának végét jelentheti.
ELŐNYSZERZŐK. A düsseldorfi székhelyű WestLB – amely a mérlegfőösszeg tekintetében Németország negyedik legnagyobb pénzintézete – 1992-ben fő tulajdonosa, az észak-rajna-vesztfáliai tartományi önkormányzat nagyvonalú döntése értelmében egy köztulajdonú ingatlanügynökséghez jutott. A német versenytársak rögvest az Európai Bizottsághoz fordultak panasszal; szerintük az 1,4 milliárd dollár összegű támogatás tisztességtelen piaci előnyhöz jutatta a WestLB-t. A bizottság júliusi döntése híven tükrözi Monti versenypolitikai elképzeléseit: a főbiztos célja a köztulajdonú vállalatok kitüntetett helyzetének megszüntetése.
A novemberben az Európai Bizottság elé kerülő versenypolitikai koncepció értelmében a Landesbankok a továbbiakban nem élhetnének az állami vagy tartományi garancia intézményével. Márpedig ez létük alapjait érintené, hiszen a tartományi kormányok “házibankjaként” és a helyi takarékszövetkezetek pénzintézeteként működnek, többük pedig tartományi tulajdonban is van. Így aztán nem meglepő, hogy – kihasználva a tulajdonos tartomány előkelő hitelbesorolását – a magánbankoknál mintegy 50 bázisponttal alacsonyabb kamatláb mellett juthatnak forráshoz, egyben alacsonyabb hitelkamatokat kínálhatnak ügyfeleiknek.
Az uniós elképzelések elsősorban Németországon kívül, valamint a német magánbankoknál találtak kedvező fogadtatásra. A tartományi bankok versenytársai régóta sérelmezik a Landesbankok kedvezőbb hitelbesorolását. Ráadásul a tartományi önkormányzatok – tulajdonosként – a magánbanki részvényesek által elvártnál alacsonyabb részvényhozammal is megelégszenek, így a megtérülési kritériumok sem szabnak határt agresszív hitelezési gyakorlatuknak. A német magánbankok piaci részesedése e téren európai összehasonlításban valóban rendkívül alacsony: míg Franciaországban, Spanyolországban, a skandináv országokban és a Benelux államokban a magánbanki hitelkihelyezések aránya 40 százalék fölötti, Németországban nem éri el a 20 százalékot. Martin Kohlhaussen, a Commerzbank első embere – egyben a német bankárok szövetségének elnöke – joggal méltatlankodik a tartományi bankok privilegizált helyzetével kapcsolatban. “Egészen más szabályokkal játszunk” – panaszkodott a minap.
A tartományi garanciavállalás nélkül a Landesbankok hitelbesorolása kétségkívül rosszabb volna. A WestLB Moody’s szerinti hitelminősítése Aa1, a Bayerische Landesbanké Aaa annak ellenére, hogy mindkét pénzintézetnek dollármilliókban mérhető behajthatatlan követelései vannak a feltörekvő piacokon, s részvényeik hozama is meglehetősen alacsony: 5,4 százalék körüli. A valós pénzügyi erejüket tükröző osztályzataik ennek megfelelően nem igazán jók (lásd a táblázatot).
Amennyiben e pénzintézetek a koncentrált támadások nyomán elesnének a tartományi garanciáktól, akkor új források után kell nézniük, ha meg akarják őrizni az óriásira duzzadt mérlegfőösszegüket. Ám az a valószínűbb, hogy ebben az esetben bizonyos szolgáltatásokról le kellene mondaniuk, sőt, egyes részlegek eladása is elkerülhetetlenné válna.
REMÉNYBELI VEVŐK. Számos tapasztalt tartományi politikus azt gyanítja, hogy a Deutsche Bankhoz vagy a Dresdnerhez hasonló nagy magánbankok azért erőltetik olyan látványosan a versenyfeltételek módosítását, mert reménybeli vevőként érdekük fűződhet a Landesbankok privatizációjához. Az egyik legnagyobb magánbank igazgatóságának egyik tagja azonban cáfolja ezt. Mint mondja, ők csak a tartományi garanciák megszüntetését várják Brüsszeltől. “Nem akarunk ismét szembekerülni a politikával, tartunk a megtorlástól” – árulta el a neve elhallgatását kérő nyilatkozó.
Utóbbi megjegyzést az magyarázza, hogy a hivatalos német politika meglehetősen ellenségesen fogadta a Landesbankokat érintő uniós koncepciót. Friedel Neuber, a WestLB igazgatóságának elnöke – maga mögött tudva a többi Landesbank támogatását – rögtön kilátásba helyezte, hogy minden lehetséges eszközzel védelmezni kívánja pozícióikat. Márpedig azok a bizonyos eszközök meglehetősen hatásosak lehetnek, hiszen a gazdaságpolitika lelkes és hatékony támogatásáért cserébe a Landesbankok joggal számíthatnak a német politikai elit pártfogására. Befolyásos német politikusok – Gerhard Schröder kancellártól Hans Eichel pénzügyminiszteren át Wolfgang Clement észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnökig – azonnal a tartományi pénzintézetek, és közvetve a német bankrendszer status quójának védelmére keltek. A nagy vihart kavart uniós döntés után Schröder azonnal fellebbezett.
EGY HAJÓBAN. A tartományi pénzintézetek és a politikusok kölcsönös egymásra utaltsága és rokonszenve számos tényezőre vezethető vissza. Clement szerint a tartományi bankok közszolgálati feladatokat látnak el, például a regionális fejlesztési programok finanszírozásával, amiből a magánpénzintézetek nem vállalnak részt. A Landesbankok a nagylelkű közszolgálati támogatás egyéb módjait is ismerik: visszavonuló politikusoknak például roppant jól fizető igazgatósági állásokkal kedveskednek.
A Norddeutsche Landesbank például igen jó érzékkel mentette ki szorult pénzügyi helyzetéből 1998-ban a Salzgitter acélgyárat, s ezzel vélhetően komoly politikai támogatásra váltható jó pontokat szerzett Alsó-Szászország akkori miniszterelnökénél, Gerhard Schrödernél. A kancellár állítólag máig hálás ezért, és eltökéltnek mutatkozik abban, hogy megakadályozza a Landesbankok esetleges privatizációját.
Megingathatatlannak látszik viszont Mario Monti is, dacára a német politikusok harcos ellenszenvének. A kiéleződő EU-német konfliktust egyelőre azzal igyekszik tompítani, hogy hangsúlyozza: az uniós versenypolitika nem egy konkrét intézmény vagy ország ellen irányul. Sőt, nem célja az állami garanciavállalások azonnali megszüntetése sem. Monti első lépésként mindössze azt szeretné elérni, hogy az EU korlátozza a Landesbankoknak (is) nyújtott garanciák nagyságrendjét, s biztosítsa, hogy a versenyző vállalatok ezekhez piaci feltételek mellett juthassanak hozzá.
Š Business Week
