Szállnak az évek, s az ezredforduló küszöbén, tíz esztendővel a rendszerváltás után az egymást váltó kormányok nem sokat tettek azért, hogy kiderüljön: milyen is lesz kis hazánkban a gazdaság, a társadalom, a mindennapi élet a XXI. század első évtizedeiben, milyen hatással lesz ránk a nemzetköziesedés megállíthatatlan folyamata. Pedig már mint aktív NATO- és várandós EU-tagok, amúgy is nyakig benne vagyunk a globalizációban. Persze az is igaz, az államférfiak megnyilatkozásai nem takarékoskodnak a globalizáció dicséretével vagy elmarasztalásával, a baj azonban az, hogy a semmitmondó általánosságoktól, az üres frázisoktól a jámbor honpolgár nem lesz okosabb.
Ezért is égető igényt elégít ki Cséfalvay Zoltánnak a Miénk a 21. század elnevezésű sorozat részeként kiadott könyve, amely eredményesen kísérli meg a globalizáció bonyolult kérdéskörének sokoldalú tárgyalását. Megállapítja: a világgazdaság nemzetköziesedése ma már a termelőszféra mellett mindinkább a pénzgazdaságra, a tőketranszferre, az információk áramlására terjed ki, és a transznacionális vállalatok dominanciájára alapozódik. Azt viszont, hogy a gazdaság világméretű átalakulása valóban a Föld gazdasági, társadalmi és kulturális egységesülése irányába hat-e, a szerző ma még vitathatónak tartja. Kétségeinek fő indoka valós gond: a nemzetállamok nem tisztázott szerepe, jelentősége a rájuk váró “szép új világban”. A nemzetköziesedés és az egyes országok egymástól való mind szorosabb függése ugyanis nem jelentheti a nemzetállamok felszámolását, miként azt sem, hogy feladataikat valamiféle világállam veszi majd át.
NINCS GARANTÁLT GYÓGYMÓD. A világgazdaságnak említett jórészt új fejlődési irányai – párosulva az átfogó pénzügyi válság fenyegetésével – számos megoldásra váró problémát okoztak, amelyekre hatékony válaszokat kellett keresni. Az is kiderült, hogy a ma többé-kevésbé uralkodó gazdasági elmélet, a neoliberalizmus receptjének követése nem gyógyítja a gazdaság betegségeit, a garantáltan hatékony terápiát még sehol sem találták meg. Hazai vizekre evezve, a szerző a rendszerváltás utáni gazdaságpolitikai hibákról szólva így ír: “A szakértői elit felelőssége, hogy elhitte és a polgárokkal is elhitette, hogy a szélsőséges gazdasági liberalizmus a piacgazdasági átalakulás egyedüli útja.” Nos, azon felesleges eltűnődni, hogy az 1990 óta hivatalban lévő kormányok gazdaságpolitikáját mennyiben vezérelték bonyolult gazdaságfilozófiai meggondolások, de mentségükre fel kell hozni: kényszerhelyzetben voltak. A szovjet birodalom felbomlása után ugyanis elveszett a meghatározó keleti piac, csődbe jutott a szocialista ipar, megugrott a munkanélküliség, visszaesett a GDP és az életszínvonal, és nem volt más járható út, mint a neoliberális recept szerinti privatizálás, a paternalista állam leépítése. Már csak azért is, mert a szocialista piacgazdaság kiépítésének óvatos kísérlete hamar kudarcot vallott. Megjegyzendő: az e lépéseket halogató posztszocialista országok mostanra nálunk rosszabb helyzetbe jutottak.
Nem meglepő és persze megbocsájtható, hogy a szerző arra az alapvető fontosságú kérdésre: mi is lehet a helye és szerepe Magyarországnak a globalizálódó világgazdaságban, valamint hogyan is lehetne a gazdasági növekedést összekötni széles társadalmi rétegek felemelkedésével – nem tud kielégítő választ adni. Ugyanakkor viszont hasznos és érdekes számos kérdésfeltevése, jó néhány elemzése, eszmefuttatása.
RÉGIÓK ELTÉRŐ REAKCIÓI. A legnagyobb figyelmet azok a fejtegetések érdemlik, amelyek a különböző országcsoportoknak a globalizáció kihívásaira adott válaszait mutatják be. Így a legfejlettebb, legbefolyásosabb államok a tömegtermelésnek a fejlődő országokba való kitelepítését és vállalataik szerkezeti átalakítását, karcsúsítását választják, ami mindenütt számottevő munkanélküliséggel jár.
A félperiféria bajban lévő országainak próbálkozásai között a legismertebb a délkelet-ázsiai modell, amely külső tőkeimportra, agresszív exportoffenzívára, a modern tömegtermelés meghonosítására, olcsó munkaerőre és – nem utolsósorban – erős államra épült. Mint a kistigrisek legutóbbi pénzpiaci csődje igazolja, ez a nálunk amúgy is alkalmazhatatlan út teljes zsákutcába vezet. Egységes sikerrecept valójában tehát nincs ma a világgazdaságban, mégha egyre több szó is esik valamilyen megreformált harmadik útról. Cséfalvay Zoltán egyébként számunkra a “kézműves paradigma” modelljének alkalmazását javasolja, ami korszerűsítené, feltámasztaná és versenyképessé tenné a hazai kisipari és igényes kézműves tradíciókat. Ez persze mem elég az üdvösséghez, ezért is jegyzi meg kellő önmérséklettel: a kézműves paradigma csak egyike a lehetséges fejlődési modelleknek.
A “többi lehetségesek” hiányáért nem marasztalhatjuk el a szerzőt, aki így is érdekes, színvonalas, világos szerkezetű és stílusú, széles körű szakirodalomra támaszkodó könyvet írt a globalizációról. –
