afelől, hogy Európának ma inkább a gyönge, mint az erős euró jön jól. A monetarizmus atyja és a szabadpiac teoretikusa szerint ugyanis a stagnáló gazdaság és az egekbe szökő munkanélküliség mellett a gyönge valuta hozzájárul ahhoz, hogy a export révén fellendítse a növekedést. Ahhoz azonban, hogy Európa gazdasága is folyamatos növekedési pályára tudjon állni, szerinte jóval többre van szükség, mintsem arra, hogy a kedvező árfolyam révén nőjön a versenyképesség. Milton Friedman szerint sokkal inkább a termelési tényezőket kell hatékonyabban kiaknázni.
Ezen azonban nehéz segíteni, mert az öreg kontinens szklerotikus tüneteket mutat: strukturális merevség bénítja. A közgazdasági Nobel-díjas professzor azt állítja, hogy Európa ma olyan elit csoportok kezében van, amelyek akár a nemzeti érdekek terhére is megpróbálják érvényesíteni érdekeiket. És a “status quo zsarnokságában” véli felfedezni a főellenséget, amelytől Európának feltétlenül meg kell szabadulnia.
Talán éppen az euró járulhat hozzá a gyökeres fordulathoz. Friedman soha nem támogatta a közös európai pénz megszületését. Véleménye szerint ugyanis a teljesen különböző országokat irányító központi bank révén veszélyes helyzet adódhat: aszimmetrikus sokkok rázhatják meg Európa gazdaságát. Friedman ezzel együtt reméli, hogy éppen az euró teszi majd nyilvánvalóvá azokat a problémákat, amelyekkel az európai politikusok nem mernek szembenézni. Szerinte az európai közös pénz lesz az eszköze a bérek liberalizálásának és a “hire & fire”, azaz az alkalmazási feltételek megkönnyítésének. Amennyiben azonban az euró túlszabályozott környezetben működik, akkor Európa képtelen lesz kilábalni a stagnálásból.
Friedman ezeket a gondolatait nemrégiben egy interjúban fejtette ki az Il Sole 24 Ore című olasz gazdasági napilapban. Véleményének az ad különös súlyt, hogy éppen abban a periódusban hangzott el, amikor a világ egyik vezető gazdasági hatalma – Itália – kormánya elképesztő erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az euró-övezetben maradhasson. Az olaszok szájából mellesleg igen viccesen hangzó welfare manapság a hétköznapi szókincs részévé vált. Alapvetően a jóléti állam reformjáról esik – latinosan sok – szó. A Massimo d’Alema vezette balközép olasz kormány pedig egyebek mellett privatizációt, nyugdíjreformot, az egészségügy finanszírozásának fokozottabb ellenőrzését, adóreformot, az ellátórendszerek rászorultsági alapon történő átszervezését tervezi. Kemény szakszervezeti csatákra és politikai krízisekre lehet számítani Itáliában, amint véget ér az augusztusi hőguta, a Ferragosto periódusa.
Nem mintha Németországban nem volna hasonlóan előre vetíthető a számtalan konfliktus. Gerhard Schröder kancellár a szociáldemokrata-zöld kormány élén hasonlóan fájdalmas reformokra készül, amelyekhez az aperitifet szeptemberben egy laza 30 milliárd márkás költségvetési kiadáscsökkentő program jelenti. Ez volna hivatva megalapozni a radikális adócsökkentést lehetővé tevő 2001. évi adóreformot.
Európa számos országa kínlódik még hasonló problémákkal – függetlenül attól, hogy bal- vagy jobbközép pártok vannak-e hatalmon. Zömében egyébként az előbbiek. Így szociáldemokrata, szocialista politikusok bújják George Soros könyvét, amelyben a tradicionális európai társadalmi értékek globális verseny által történő szétveréséről vizionál, és Anthony Giddensét, aki a szociáldemokrácia megújulásáról szóló harmadik utat fedezi föl.
Magyarországon ez a fajta stratégiai gondolkodás teljességgel hiányzik. Különösen abból a két politikai erőből, amely érdemi befolyással bírhat az ország jövőjére. Az is lehet persze, hogy Magyarországon az állam tevékenysége és gazdálkodása terén minden rendben van.
A jobbközép a fő csapásirányt a határon túl élő magyarság létfeltételeinek javítására helyezi, ehhez képest mindent másodlagosnak tekint – így a gazdaságstratégiai kérdéseket is. Ez a prioritás vitatható ugyan, ám legalább létező problémára keresi a választ.
Nem úgy a másik erő. A balközépen a problémafelvetés szintje jelenleg azon a ponton ragadt le, hogy egy kiöregedett KB osztályvezetőt avagy egy koravénnek született KISZ-titkárt juttassanak-e vezető pozícióba. Még véletlenül sem hallani azokat a kérdéseket, amelyeket világszerte tesz föl magának a baloldal.
Magyarországra sodródás vár, amennyiben a két fő politikai erő nem felel egyértelműen arra kérdésre, hogy milyen szerepet szán az országnak a globális munkamegosztásban. A válaszokat pedig meg kell fogalmazni. Nem feltétlenül Friedman stílusában – de feltétlenül azokra a kérdésekre. –
