Nincs józan közgazdász, aki napjankban azt állítaná: a kapitalizmus napjai meg vannak számlálva. Viszont annál többen vannak, akik a világ pénzügyi rendszerének mielőbbi összeomlását jósolják. Ebbe a sorba illeszkedik be Paul Hellyer könyve, amelynek címe – A globális világválság túlélése avagy a remény gazdaságtana – azt sejteti, érdekes, izgalmas, erdeti gondolatok gyűjteménye fogja gyarapítani tudásunkat. Ezt a vérmes várakozást fokozza, hogy a nálunk ismeretlen kanadai szerző valóban változatos életpályát futott be. Életrajzából kiderül: rendkívül sokoldalú és sokat próbált személyről van szó, aki már az ötvenes években, majd később is volt miniszter, vezető kormánypárti és ellenzéki politikus, bő tapasztalatokat szerzett az üzleti élet számos területén, “mindig is szenvedélyesen érdeklődött a makroökonómiai kérdések iránt”, no meg volt újságíró, rádió- és tévékommentátor, nem utolsósorban pedig hazájában vagy hat gazdasági könyvet is publikált. Mindez nagyon szép, bár némi óvatosságra is int. Sajnos nem is indokolatlanul, a jámbor olvasót bizony csalódás éri. Egy élvezhető stílusú, ám meglehetősen zavaros – udvariasabban: nem kiérlelt – gondolatokkal túlzsúfolt, sokat ismétlő, nem világos szerkezetű könyvet kap a kezébe, amelynek újdonságértékét leginkább az amerikai és kanadai gazdaságtörténeti fejtegetések, valamint példák, ábrák, idézetek sokasága adja.
KETYEG A BOMBA A BANKRENDSZER ALATT. De “nézzük a medvét” kissé közelebbről. A kiindulási pont a következő: a rendszer jelenlegi formájában fenntarthatatlan. Elkerülhetetlenül össze fog omlani. A kérdés csupán az: mikor? A bajok gyökerét a szerző a pénzügyi rendszerben, leginkább a bankok tevékenységében látja. Sok mindenben vétkesek a pénzintézetek – írja. Így például abban, hogy a bankhitelekhez gyakorlatilag korlátlanul hozzáférő némely társaságok gátlástalanul világuralomra törnek. Miközben a kisvállalkozások pusztulófélben vannak, mert nem kapnak hiteleket, a pénzforrásokon ülő intézmények a nagy üzleti kölcsönöket részesítik előnyben. De a “bűnlista” hosszú: elítélendők “a banki hazárdjátékok”, amelyeknek egyik fő területe a kötvényekkel való játszadozás, míg a legriasztóbb a származékos értékpapírok adásvétele. A következmény “az értékpapírok és a reálgazdaság közötti további elidegenedés”. A konklúzió, egyben a könyv egyik vezérgondolata: meg kell rendszabályozni a bankokat. Ezt az is indokolja, hogy “jelenlegi monetáris rendszerünk egy végtelenül ostoba rendszer”, s emiatt fulladozik szinte az összes ország adósságtengerben. Persze ebben is a bankok a vétkesek: “Az ipari társadalmak ilyen mértékű eladósodottsága annak a következménye, hogy pénzük nagy részét magánbankok teremtik adósság formájában”.
Nincs nagy véleménnyel az exminiszter a Fedről, az Egyesült Államok jegybankjáról sem. A Fed nem tanulta meg, hogy nagyjából miként kell az adófizetők legjobb érdekeinek megfelelően felügyelni a gazdaságot, továbbá alkalmatlan a jelentős bankcsődök megakadályozására, valamint a reálgazdaság igényeinek kielégítésére – állítja a szerző. (Kissé sok feladat egy “szegény” jegybanknak.) De menjünk tovább. “A központi bankárok recessziókat idéztek elő, amelyek a kormányokat egyre mélyebbre taszították az eladósodásban, és szinte lehetetlenné tették költségvetésük kiegyensúlyozását”. Ezek után nem meglepő a központi bankoknak “főbenjáró bűnökkel” való megvádolása. Eszerint “embermilliók vesztették el állásaikat a központi bankoknak köszönhetően. Farmerek ezrei vesztették el generációkon keresztül birtokolt tanyáikat, számtalan vállalkozás ment csődbe, hála a központi bankoknak. S ha mindeme ámokfutás sem volna elegendő vád alá helyezésükhöz, akkor gondoljunk a jólét szegényektől gazdagok felé történő átcsoportosítására”. Mindezzel összhangban Hellyer állítja: az elmúlt húsz év monetarista ellenforradalma egyetlen kudarc. Majd így folytatja: A monetarizmus alkalmazása nagyobb pénzügyi zűrzavart okozott, mint amelyet a második világháború óta valaha is megfigyelhettünk. Két borzasztó recessziót idézett elő, és katasztrofális útra tereli a világgazdaságot.
RADIKÁLIS KÚRA. Ezek után nem okozhat meglepetést a szerző által az Egyesült Államoknak – és a világgazdaságnak – ajánlott gyógymód. Néhány gyöngyszem a javaslatokból: Sutba kellene dobni a Fedet és tiszta lappal egy új bankot alapítani, amely teljes egészében a lakosság tulajdonában lenne, és elkötelezett reformereket(?) alkalmazna. Ez a bank szabályozná a hitelkeretet, a kezdeti időszakban havonta emelné a nagybankok tartalékolási kötelezettségét. A monetáris politika szempontjából a legjobb az lenne, “ha a nép képviselőjeként a pénzügyminiszter lenne a végső választott törvényhozó.” A bankszektor megrendszabályozásához tartozna tartalékolási rendszerük komoly megszigorítása, továbbá azt sem szabadna megengedni, hogy a bankok pénzt teremtsenek külföldi kormányoknak nyújtandó hitelekhez, megszüntetendő a bankok hiteléből finanszírozott kötvény- és értékpapírvásárlás, valamint a kötvényekkel és derivatívokkal kapcsolatos spekuláció.
Végezetül: anélkül, hogy a recenzens vállalkozna a könyvben kifejtett nézetek érdemi minősítésére, “csupán” két alapvető kérdést tart tisztázatlannak. Méghozzá: Van-e még halvány realitása is az itt szereplő elgondolások megvalósulásának? S milyen következményekkel járna a világgazdaságra és a pénzügyi rendszerre, ha ezeket a javallatokat netán a gyakorlatba átültetnék? Mindezt figyelembe véve, az olvasó úgy vélheti: bizonyára lett volna a kanadai közgazdasági irodalomban a hazai kiadásra ennél érdemesebb munka is. –
