Emlékeznek még a magyar narancsra? Nem a “szemétsöprés” (Járai), a Postabank megtisztítása kapcsán megszüntetésre ítélt, majd a társadalmi szolidaritás és az előfizetői rokonszenv alapján megmenekült hetilapra, hanem a filmbelire. Arra a “narancsra”, amelyet az egész állami mintagazdaság egyetlen termése helyére helyeztetett az Államvédelmi Hatóság főembere, hogy a Pelikán elvtárs fia által hirtelenjében felfalt első magyar narancs ünnepélyes bemutatóján Bástya elvtárs nehogy várakozásaiban megcsalatva érezze magát. A narancs helyére tett citromot kóstolva Bástya elvtárs a savanyú íztől grimaszolva büszkén azonosul a hivatalos állásponttal: “Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk, elvtársak.”
Valahogy így vagyunk mostanában a gazdasági növekedés valóságos ütemével. A két apró különbség közül az első, hogy a növekedési ütemet nem az aktuális Virág elvtárs varázsolta elő a zsebéből, és helyezte az ünnepi asztal díszes kosárkájába, hanem az üzleti szektor. A másik, hogy az ötvenes évek elejét mintázó film citromjához képest ez nem hazugság, a gazdaság valóságos növekedési üteme mindenki számára és folyamatosan kapható.
RETORIKAI GYAKORLATOK. A helyzet komikuma azonban mit sem változott. A gazdasági növekedés tempójának alakulására vonatkozó csinnadratta legalább akkora volt (7 százalékos növekedés), mint a bőséges magyar narancstermés beharangozása. A magyar Micsurinnak is legalább akkora nemzetközi szakmai a tekintélye, mint akkoriban. Mi, köznapi emberek – ahogy én szoktam emlegetni: józan paraszti eszűek – kételkedve, hümmögve, nevetgélve fogadtuk a bőséges magyar narancstermés hírét, bár örültünk volna, ha patakvér helyett a vérnarancs színe színezte volna mindennapjainkat. Sajátos retorikai gyakorlatok követték a narancsültetvény ambiciózus telepítését. Egyes kertészek ugyan mondogatni kezdték, hogy a hivatalos bőséges termés, bár nem lesz olyan bőséges, de azért ez is tisztességes. A hivatalos álláspont azonban a hivatalos állami Micsurin szavára hallgatva elnémított minden magán- és főleg fél-állami kételkedőt. (A “fél” ebben az esetben inkább igei, mint jelzős szerkezet.) Hasonlóan a filmbeli szituációhoz, az “ebben a kérdésben nem nyitok vitát” mondat biztos elhangzott valamilyen formában.
“Igaz, elsőre még nem a célként kitűzött 7 százalék, de a tisztes 5 százalékos növekedés biztos” – szólt a verdikt. Ahogy a magyar narancs bemutatójának napja közeleg, úgy ez a kérdés már nincs az oldott hangulatú beszélgetések (hivatalos hangulatjelentés) napirendjén, azonban a fél-állami kertészek hangja erősödik. Amit mondanak, az még nem ünnepségre tartogatott hivatalos vélemény, de ismerősen cseng: “Kicsit kisebb, kicsit kevésbé kiegyensúlyozott, de a miénk”.
Amiben a hivatalos bemutató hangulatát előkészítő hivatalos szakembereknek teljesen igazuk van, hogy a valóságot állítják. Ez a valóság azonban több mint valódi: igaz is. A magyar országhatárok között működő üzleti szektor növekszik. A növekedés üteme – a nyugat-európai enyhe ütemcsökkenést tükrözve – kisebb, mint az 1998-as, de még mindig közelíti a potenciális GDP alsó sávját. A növekedés az országot ért csapások (kemény tél, tavaszi árvíz, koszovói háború, koszovói béketeremtésben való közreműködés, Medárd körüli esőzések és belvíz, a hivatalos PR és a napi valóság közötti különbség) ellenére robosztusnak és biztatónak mondható. A magyar üzleti szektor az ütem csökkenése miatt kevésbé aggódik: a befektetők legfeljebb óvatosabbá váltak, de szó sincs pánikról. Ezt a tőzsde lassan emelkedő irányzata és a tőkeáramlás is mutatja. Aggódni legfeljebb amiatt lehetne, hogy a növekedési ütemre telepített elosztási, jövedelempolitikai tervek a valóságos, várható növekedést (3,5-4 százalék) messze meghaladó ütemre (5 százalék) készültek. A győztesek kormánya mintha az akkori alacsony és kopasz miniszterelnököt akarta volna parodizálni: “Az a jó terv, amit csak lábujjhegyen lehet elérni”. Az is aggasztó, hogy jövőre már nem csak egy magyar narancstermelő mintagazdaság működik, hiszen a tárcák vezetői – az agrárium, az egészségügy, az oktatás illetékesei – egymás után szeretnék az 1999-es költségvetés kiadásait a millennium évében megduplázni. Ehhez nemhogy az ígéret földjének 7 százalékos bővülése, de 17 százalékos gazdasági növekedése sem lenne elég. Az ígéret és a követeléshalmaz jól mutatja az államháztartás “kreativitása” és az üzlet unalmas szürkesége közötti különbséget. Az államháztartás és a kormány “cukros tésztákról álmodik, nem tud kartellekről” (József Attila).
MINTAGAZDASÁG. Óvatos, mértéktartó, de a piacok átláthatóságát és átjárhatóságát biztosító, intézményi reformok iránt nyitott gazdaságpolitizálás mellett a magyar gazdaság az átalakuló országok mintagazdasága is lehetne. Ez az üzleti szektor ugyanis mélyen beágyazódott az európai piacokba, azaz messze mögöttük van a magyar narancs világának valóságossága. Azt pedig, hogy nosztalgiatúrát teszünk néhány jó beállítás, az arcél előnyös fényképezése érdekében a Tanú című film világába, a magyar növekedés – egyelőre – guggolva is kibírja. –
