Győzelemként élte meg az alkotmánybíróság minap hozott ítéletét mind a műkincs-restituciós törvényt megszavazó orosz parlament, mind az annak felülbírálata érdekében a taláros testülethez forduló Borisz Jelcin – legalább is erre lehet következtetni a döntés nyilvánosságra hozatalát követő nyilatkozatokból. A magyar illetékesek is inkább biztatást hallanak ki az eddig ismertté vált szövegrészekből, hangsúlyozva: a részletes, mintegy 80 oldalas anyag vizsgálata augusztus vége előtt nem fejeződhet be, így a teendők csak ezt követően dönthetők el. Az orosz megnyilvánulások mindenesetre egyelőre nem adnak támpontot az értékeléshez. Vlagyimir Jegorov kulturális miniszter viszont azt is felvetette: tárcája már elkészítette a második világháború idején a Szovjetunióból elrabolt kulturális értékek átfogó katalógusát, amely segítséget teremt a szakembereknek ezek felkutatásához és visszaszerzéséhez.
“Ilyen listát még nem láttunk” – mondta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának illetékes főosztályvezetője, Rónai Iván. Az orosz tárgyalópartnerek ugyan rendszeresen céloztak rá, hogy a visszakövetelt magyar eredetű műalkotásokért cserébe szeretnék visszakapni az ide került orosz értékeket, a valóság azonban az, hogy míg a Vörös Hadsereg szisztematikusan, állami megbízásból gyűjtötte össze a magyar javakat, addig fordítva csak egyéni akciókról lehet beszélni.
A téma hazai ismerői szerint az ebbéli orosz igények több okból is teljesíthetetlenek. Egyrészt azért, mert magyar katona legfeljebb Kurszk környékére jutott el a II. világháború alatt, így mondjuk ikongyűjtésre inkább csak Ukrajnában nyílt módja. A lehetőséggel persze nyilvánvalóan élt is, hiszen nem véletlenül került az ötvenenes években a BÁV-hoz 50 forintos egységáron jó néhány ikon. De miután szó sem volt szervezett akcióról, ezeknek nyoma veszett.
A Magyarországról a hadak útjára került műtárgyak nevesítése érdekében mintegy tíz éve intenzív erőfeszítéseket tesznek a kutatók. Ennek gyümölcse a közelmúltban megjelent Sacco di Budapest címet viselő katalógus, amelyben mintegy 5 ezer eltűnt műalkotás szerepel. “A vaskos kötetet, amely a kutatásokat 1989 óta irányító Mravik László és csapatának munkája, eljutattuk a világ összes fontosabb múzeumának, műkereskedőjének és állami intézményeknek is, abban a reményben, ha valahol felbukkannak ezek a tárgyak, s érvényesíthetjük jogainkat” – mondta el Rónai Iván. A katalógusban felsorolt, zömmel zsidó családi értékek persze nem kizárólag orosz földön rejtőznek. A többség azonban minden kétséget kizáróan keleten keresendő.
A honi széfekben – a Magyar Általános Hitelbankban, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Banknál, a Pesti Hazai Első Takarékpénztárnál és a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál – egyébként összesen mintegy százezer letétet őriztek. Egy-egy letét – zárt láda, széf, rekesz, hajókoffer, bőrönd – több, sok közöttük akár 500 tételt is tartalmazott. A mintegy 40 ezer letevő közül sokan álnéven helyezték el ezen intézményekben értékeiket, és a tételes listát sem mindig bízták az intézmény gondjaira. A becslések szerint a letétek összesen közel félmillió tárgyat rejtettek, Renoir-festménytől a meisseni salátástálig sok mindent. E letétek 1945-ben kivétel nélkül a szovjet Gazdasági Tiszti Bizottság “gondozásába” kerültek.
“Az elmúlt év április 15-én Jelcin által aláírt, majd két héttel később az alkotmánybíróságnál megtámadott orosz műkincstörvény legfontosabb kitétele, miszerint az üldözöttek, egyházak követeléseit hajlandók elismerni a hatóságok, az alkotmánybírósági állásfoglalást követően is érvényben van” – véli Rónai Iván. Ugyanakkor szerinte a lehetőségek kibővültek, a hazai szaktárca értelmezésében ugyanis a jövőben nem csak a kormányok, hanem esetenként magánszemélyek, csoportok, egyházak is felléphetnek Oroszországgal szembeni direkt követeléssel. A törvény szerint a javak visszaadása csak nemzetközi tárgyalásokon létrejött és az orosz parlament által ratifikált szerződések alapján lehetséges, azaz minden egyes követeléssel kapcsolatban törvényt kell hozni a moszkvai honatyáknak, ám mint a most kialakult állapotot a legfőbb alkotmánybíró kommentálta, “ehhez mindkét fél jóakarata szükséges”. Hogy a jóakarat alatt pontosan mit értenek, az kérdéses.
A minisztériumi illetékes szerint az alkotmánybírósági megfogalmazásban szerepel, hogy azokat az értékeket, amelyeket kárpótlásként Oroszországnak ítéltek meg a háborút lezáró békeszerződésekben, nem lehet visszaadni. Az pedig történelmi tény, hogy a Párizsi Békeszerződés nem rendelkezett kulturális javakkal történő kártalanításról, az egyéb kártérítési kötelezettségeknek pedig Magyarország hiánytalanul eleget tett. Így reményei szerint csak javultak alkupozícióink, és az is kedvező számunkra, hogy vélhetően kitágultak egy esetleges elutasított kérelem jogorvoslati lehetőségei, akár nemzetközi bíróság előtt. Még egy nagyon fontos változást hozott az ítélet, miután felülbírálta az eredeti törvény azon pontját, amely jogvesztés terhe alatt másfél éves határidőt szabott meg az igények benyújtására. Ez október végén lejárt volna, és miután a pontos lista összeállítása nem csak nálunk, hanem számos más európai országban is nehezen haladt, világszerte tiltakozást váltott ki. Hogy az orosz hatóságok ez ügyben engedékenyebbek lesznek, arra vonatkozó üzenetet már a múlt év végi washingtoni holocaust konferencián hallhatták a jelenlevők. Valerij Kulisov, az orosz művelődésügyi minisztérium jóvátételi ügyekben illetékes vezetője akkor azzal is meglepte a világot, hogy bejelentette, kormánya együttműködik és hajlandó felkutatni és visszaadni azokat a műkincseket, amelyeket a Vörös Hadsereg a náciktól szerzett meg, de bizonyíthatóan eredetileg náci áldozatok tulajdonában voltak. Hogy ezekről elkészüljön a pontos lista, ahhoz tíz év kutatómunkája sem volt elegendő, de valószínűleg soha nem lesz tökéletes kép arról, valójában mik rejtőznek az orosz múzeumokban. A nyilvánosság elé csak a töredéke került a pincékben, raktárakban változatlanul ládákban őrzött kincseknek. A magyar kutatókat is csak a véletlen segítette ahhoz, hogy meggyőződjenek a Sárospataki Nagykönyvtár lelőhelyéről Gorkijban. Bejutottak a magyar kutatók a moszkvai Grabár Restaurátor Intézetbe is, ahol nyilvánvalóvá vált számukra, hogy közel 130 magyar eredetű képet, szobrot őriznek az intézményben. Tintoretto, Goya, Velázquez, El Greco, Rippl-Rónai alkotásai vezetik a sort, amelybe beletartoznak a Hatvany, a Herzog, a Kornfeld és az Andrássy gyűjtemény legértékesebb darabjai is.
Mravik László muzeológus szerint mintegy félmillió tárgy tette meg a nagy utazást, ennek mintegy az ötöde igazi műérték. Hogy pénzre lefordítva ez mit jelent, azt csak becsülni lehet. A legszerényebb számítások szerint a magyar eredetű, szinte bizonyosan Oroszországban őrzött, valóban kiemelkedő mesterműnek számító mintegy 60 tétel legalább 230 millió dollárt, azaz aktuális árfolyamon több mint 55 milliárd forintot ér. De az utóbbi nagy nemzetközi aukciók tapasztalatai alapján nem túlzottak az ezen összeg dupláját emlegető vélemények sem.
A történet egyelőre befejezetlen, kimenetele továbbra is kétséges. A remény mindenesetre él, hogy egyszer felülkerekedik a józan ész. A múlt év végi holocaust konferencián történtek, az azt követő lépések már jelezték: a nemzetközi összefogás képes a banki, biztosítói kasszák megnyitására és talán előbb-utóbb ez az erő elegendő lesz a hadifogoly műkincsek kiszabadításához is.
