Nem tudok egyetérteni azzal, ahogyan a recenzens a nemrég megjelent Timár Mátyás-memoár – Egy bankelnök vallomásai – kiadóját elmarasztalja (Figyelő, 1999/28. szám), mondván: jobb lett volna, ha a napló a fiókban marad. Sajnos nem olvastam a könyvet, de elfogadom a recenzensnek azt a megállapítását, miszerint fontosat, újat nem ismerünk meg az egykori hatalmasság könyvéből. Ám azt is megállapítja, hogy kordokumentum. Márpedig minden memoárnak ez a legfontosabb eleme. A visszaemlékező olyan részleteket közöl, olyan benyomásairól számol be, amelyek a történelemmel foglalkozó könyvekben legfeljebb lapalji jegyzetekben, vagy ha van, a függelékben említtetnek meg. Az egyébként semmi újat nem nyújtó emlékirat is – a legtöbb ilyen – érzékeltetni tudja a kor atmoszféráját, a szerző személyes látásmódján át. Mivel a visszaemlékezők többnyire alakítói voltak a történelemnek, nem érdektelen, hogy miképpen látták a maguk korának szereplőit, az akkori hétköznapokat ugyanúgy, mint a nagy eseményeket. Az utókor, azaz mindazok, akik a tárgyalt időszakban még nem éltek, olyan információkhoz jutnak így, amelyek egyébként nem állnának rendelkezésükre. Bár minél többen írnák meg memoárjaikat.
DEL MEDICO IMRE
Budapest
