– Miből vonta le már tavasszal azt a következtetést, hogy az 1999. évi költségvetés tarthatatlan és előbb-utóbb pótköltségvetésre lesz szükség?
– Az év elején abból indultam ki, hogy a kormány nem tudja, vagy nem akarja reálisan megítélni a magyar gazdaság helyzetét. Ez azzal kezdődött, hogy a kabinet megalakulása után irreálisan magas növekedési ütemet hirdettek meg. Folytatódott azután a ’99-es költségvetés előkészítésével, amikor pedig már pontosan lehetett látni azokat a bajokat, amelyek behatárolták a magyar gazdaság fejlődési pályáját. Egészen egyszerűen olyan büdzsét csináltak, amelyben a bevételek nem fedezik a kiadásokat. Ezért mondtam már tavasszal, hogy pótköltségvetésre volna szükség. Ma már nem mondanám.
– Miért?
– Nincs értelme. Elfogyott az év. Ha most beterjesztenek egy pótköltségvetést – akármilyen gyorsan fogadná is el a parlament -, már semmilyen hatása nem volna.
– Pedig erre korábban több példa is akadt. Nem csak az Antall-kormány idején, de a Horn-kabinet esetében is, amely 1994 szeptemberében terjesztett be pótköltségvetést.
– Ma is folyik az MSZP-ben a vita, hogy szükség volt-e az utóbbira, holott nem kis tételről, akkori értéken 35 milliárd forintról volt szó. És végre is hajtottuk, de mégsem tudta ellensúlyozni a ’93-ban elindult kedvezőtlen folyamatokat. Szerintem ősszel már nincs értelme módosítani a folyó évi költségvetést. Arra azonban van lehetőség, hogy a kormány a saját hatáskörében módosítást hajtson végre.
– Ezt a “csöndes korrekciót” a gazdaságpolitika alakítói lényegében be is ígérték. A miniszterelnök azonban nem kíván belemenni abba – amit szerinte az ellenzék rá akar erőltetni -, hogy egy Bokros-csomaghoz hasonlatos megszorító csomagot foganatosítson.
– Nem hiszem, hogy a kormányra bárki is rá akarná ezt erőltetni. Ráadásul Bokros-csomagszerű intézkedésekre nincs is szükség. Arról volt szó – még tavasszal -, hogy a kormány időben korrigálja “minden idők legjobb költségvetését”. Ez a lehetőség elmúlt. Most már csak saját hatáskörében teheti meg, lehetőleg nem húzva az időt.
– A büdzsé bevételei azért is maradtak el a tervezettől, mert az infláció csökkenése kisebb nominális bevételt hozott az államkasszának. Márpedig a mérséklődő infláció fenntartások nélkül pozitív fejlemény.
– Az árszínvonal csökkenése nem ad elégséges magyarázatot a bevételek elmaradására. Véleményem szerint a tervezettnél kisebb gazdasági növekedés miatt visszafogott fogyasztásból folyik be kevesebb forgalmi adó. És a társadalombiztosítás hiánya is jóval nagyobb lesz, mint azt tervezték. Mindezeket jó előre lehetett látni. Ami azonban ennél is furcsább: amikor májusban beterjesztették a 2000. év költségvetés irányelveit, az úgy folytatta a korábbi logikát, mintha mi sem történt volna.
– Azt azért nem lehet mondani, hogy nem történt semmi: a kormány zárolta a költségvetésnek azt a részét – 35 milliárd forintot -, amelyet a nagyobb növekedés reményében feltételesen állítottak be a büdzsébe.
– Ez nem tényleges megtakarítás volt, hiszen e mögött nem voltak valós bevételek.
– Nem. De a terv módosításával a kormány megtette az első korrekciós lépést: lemondott betervezett kiadásokról.
– Ezenkívül könyvelési trükkökkel is élt: a megszüntetett elkülönített alapok egyenlegét például az idei bevételek között könyvelte el. Ez azonban nem bizonyult elegendőnek. Sajnos vannak arra utaló jelek, hogy a korrekció csak papíron történik meg: például már ’99-ben elköltött pénzeket még ’98-ra könyvelnek el. Ez év januárjától például folyamatosan nő a ’98-as hiány. Ez történt a Postabank és az Magyar Fejlesztési Bank konszolidációjával, de a gázközmű-vagyon ellentételezésével is – ami pótlólag szerepel a tavalyi büdzsében hiányként, holott a mai napig nem fizették ki. A kormány sokszor olyan eszközökhöz nyúl, amelyek alulról súrolják az államháztartási törvény korlátait.
– Valójában nem is biztos, hogy a költségvetés igényel olyan nagy kiigazítást, sokkal inkább az államháztartás másik két alrendszere. A nyugdíjrendszer reformját a Horn-komány hajtotta végre, s a “túlságosan sok” vegyes rendszerbe átlépő miatt megnövekedett hiányáért most az Önök megfontolatlanságát kárhoztathatják.
– Nem támogatnám, hogy hozzányúljanak az immár 1,6 millió embert érintő nyugdíjrendszerhez. A társadalom ilyen jelentős részének a nyugdíjreformba vetett bizalma egyébként pénzügyi értelemben is megtérül: olyan pénzalapok halmozódnak föl a nyugdíjpénztárakban, amelyek dinamizálhatják az egész gazdaságot. Ezt a hatást is figyelembe vettük – mint ahogy számoltunk azzal is, hogy a kieső tb-bevételeket a költségvetésből kell majd kipótolni. A vegyes rendszerbe átlépők ilyen magas száma azonban kétségkívül meglepett. Ám én ezt kifejezetten pozitívumnak tartom: a magyar társadalomban ennyire meggyökerezett az öngondoskodás igénye. Mindennek persze költségvetési kihatása is van.
– Akkor talán nincs is ok pánikra a dinamikusan növekvő államháztartási hiány láttán.
– Csakhogy ezt előre lehetett tudni, következésképpen be kellett volna kalkulálni a tervekbe. Ráadásul az első hat hónap alapján elmondható, hogy nem keletkezett akkora többlethiány, amely azt indokolná, hogy az államháztartási deficit már az első fél évben eléri az éves terv közel 90 százalékát.
– A legfőbb veszteségforráshoz, az egészségbiztosításhoz és az egészségügyi ellátás finanszírozáshoz Önök sem nyúltak hozzá.
– Ez már nem fért bele az időnkbe. 1995-ben rákényszerültünk egy stabilizációs intézkedéssorozatra; ’96-ban megszületett a közoktatás reformja, amit ’97-ben a nyugdíjrendszeré követett. ’98-ra terveztük az egészségügyi rendszer reformját, az első – egyébként nagyon vitatott – koncepció el is készült. Számomra az a kérdés, hogy az új kormány folytatja-e ezeket a reformmunkákat vagy sem. Egyelőre ennek nyomát sem látom, így tovább működik a finanszírozhatatlan rendszer. Aminek a legfőbb baja egyébként nem is az, hogy finanszírozhatatlan, hanem az, hogy az általa biztosított ellátás alacsony színvonalú.
– Akkor hol és mekkora összeget lát megtakaríthatónak a költségvetésben – különös tekintettel arra, hogy az elmúlt időszakban hihetetlen sok természeti kár érte az országot, és a tartalékok kimerülőben vannak? Az újabb természeti csapások – ár- és belvizek – nem okoznak-e rendkívüli költségvetési helyzetet?
– Késve vagy egyáltalán nem érkeztek meg az önkormányzatokhoz a védelmi költségekre biztosított pénzek, miközben egyébként még a téli-tavaszi károk enyhítésére rendelt kifizetésekkel is késlekedik a kormány. Érthetetlen, hogy mire költöttek el 30 milliárd forintot. Ilyen helyzetben gyors kifizetéseket és pontos elszámolást várok el. Ha elfogyott a pénz, azt javaslom, hogy sürgősen töltsék föl a vis major-keretet, illetve csoportosítsanak át pénzeket a központi tartalék terhére. Azt azonban csak a kormány tudja megmondani, hogy hol lát még tartalékot. Én ma már csak azt tartom fontosnak: jelzést kapjon az üzleti élet arról, hogy a kabinet képes a realitásokat tudomásul venni. És persze egy megalapozott, reális növekedésen alapuló 2000. évi költségvetést várok.
– De hát ki tud ilyen hektikus nemzetközi gazdasági viszonyok és természeti katasztrófák között reális növekedési prognózisokkal előállni?
– Akkor a legóvatosabb becslést kell használni! Érdemes volna többverziós terveket készíteni. Ez esetben az év közben születnének meg azok a pótlólagos döntések – akár a költségvetési bizottságban, akár a plenáris ülésen -, amelyek folyamatosan szabadítanának föl forrásokat abban az esetben, ha valamivel kedvezőbben alakul a helyzet. A nagy baj az, hogy nem látom azt a gazdaságstratégiát, amelyre mindezeket az intézkedéseket fel lehetne fűzni. Azt nem nevezném ilyennek, amikor a pénzügyminiszter havonta jelenti be, hogy majd egy hónap múlva meglátjuk, mit tehetünk. A gazdaságpolitika ma abból indul ki, hogy a gazdaság belső és külső problémáin úrrá lehet lenni, csak elég erősen kell akarni.
