Alapvetően igaza van Andor Lászlónak a legutóbbi lapszámuk Nézőpont rovatában közölt írásában (Rockerek és brókerek, Figyelő 1999/27. szám): a nemzetközi közösség valóban túl lassan és vonakodva araszol előre a legszegényebb országok adósságkönnyítési csomagjának kidolgozása terén. Valóban jobb lenne az érintettek számára, ha véget érne a vajúdás, s akár néhány évig tartó kemény megszorítások árán, de valami remény nyílna számukra a gazdasági felemelkedésre.
A donorországok és -szervezetek hezitálását is meg lehet azonban érteni, ha figyelembe vesszük: az adósságelengedésnek ez a módja nem csak a szokásos értelemben precedens értékű, hanem azért is, mert először fordul elő, hogy a világ országainak ilyen nagy csoportján lényegében egyszerre alkalmazzák e kúrát. Továbbá a hitelezői oldalon sem azonosak az érdekek, hiszen míg mondjuk egy-egy kereskedelmi bank esetében tényleges kárként jelenik meg a vissza nem kapott hitel, addig a nemzetközi pénzügyi szervezetek létét akár jobban is igazolja egy ilyen akció, mint a kihelyezett pénzek menetrendszerű visszanyerése.
A sikeres adósságkönnyítésre példaként felhozott Lengyelországban mára valóban nem sok minden emlékeztet a nehéz időkre, de a törlesztési moratórium bejelentését követően azért átéltek néhány válságos esztendőt. Egyébként jelenleg már nem a lengyel GDP bővülése a leggyorsabb a régiónkban, hanem a magyaré. Az OECD adatai szerint tavaly a lengyel ütem 4,8 százalék volt, míg a magyar 5,1 százalék. Azóta még nagyobb a különbség, a mi 3,3 százalék körüli tempónkkal szemben Lengyelországban 1,7 százalékra csúsztak vissza.
HOLLÓ JÓZSEF
Budapest
