Azt mondja a rezonőr A tizedes meg a többiek című emlékezetes magyar filmben a második világháború vége felé: “Az oroszok már a spájzban vannak.” Most, mintha a világégést követő első európai háború a végkifejlet felé haladna, az oroszok megjelentek a szomszéd spájzban, a Balkánon. Ezúttal nem davajgitárral, hanem a diplomácia balettcipőjében. A bombázások egyoldalú stratégiája kényszerűen átformálódik a bombák plusz tárgyalások párhuzamos stratégiájává, s ennek a logikája “szívja be” lassan egy évtized után újra az orosz befolyást a Balkánra. Tito (és talán még Dimitrov is) foroghat a sírjában.
MELEG KILINCSVÁLTÁS. Csernomirgyin orosz ex-miniszterelnök, balkáni különmegbízott kilencven percig tárgyal Clintonnal, de csak miután Miloseviccsel is eszmét cserélt. Moszkvában meleg kilincsváltás zajlik: Strobe Talbott, a Fehér Ház orosz stratégiájának kidolgozója és az ENSZ főtitkára egyaránt Csernomirgyinnél kénytelen informálódni.
Mindennek betetőzéseképpen azután Bonnban a Nyolcak értekezletén, ahol az orosz külügyminiszter egy asztalnál ült a vezető NATO-országok csúcsdiplomatáival, megszületett egy ígéretes, de pillanatnyilag még rejtélyekkel terhes közös tervezet. Az oroszok léptek egyet: beleegyeztek ,hogy “hatékony nemzetközi biztonsági jelenlét” (emberi nyelven: fegyveres nemzetközi haderő) vegye át az esetleg megszülető békemegállapodás ellenőrzését Koszovóban. Az orosz lépés ára: a NATO szerepéről nincs szó a hivatalos bonni szövegben. Magyarán: a G-8 nem mondotta ki azt, ami az amerikaiak számára természetes. Hogy az ő kezükben legyen a várhatóan jelentős orosz kontingenst is magába fogadó nemzetközi haderő parancsnoksága.
Charles Krauthammer, az egyik legismertebb amerikai kommentátor kegyetlenül túloz persze, amikor azt írja, hogy “bármiképpen is végződjék ez a háború, Oroszország nyer”. Mint a legtöbb túlzásban, itt is rejtőzik valami az igazságból. Oroszország kétségtelen felértékelődéséből pedig figyelemre méltó tanulságok adódnak.
A legnyilvánvalóbb: Jelcin belpolitikai-hatalmi játszmája. Szergej Mironov, a Kreml vezető orvosa azt mondotta a minap: “Borisz Jelcin fog még influenzát kapni a temetésünkön.” Ez is túlzásnak tűnik, finoman szólván. Ám az tagadhatatlan, hogy a korábban meglehetősen nyersen leváltott Csernomirgyin kinevezése különmegbízottá és legfőbb békeangyallá egyben jól időzített fricska utódjának, Primakov jelenlegi miniszterelnöknek. A balkáni válságot Jelcin felhasználja arra, hogy demonstrálja: még mindig ő az orosz hatalmi harc nagy bábjátékosa.
A második, sokkal általánosabb érvényű és fontosabb tanulság, amely egyben figyelmeztetés is: bizonyos nagyságrenden felül a kifejezetten gazdasági racionalitást más érvek és tényezők háttérbe szoríthatják. Oroszország gazdasági helyzete katasztrofális, az amerikainál ötvenszerte kisebb gazdasága legfeljebb pszichológiai hatást gyakorolhat a piacra, mint a rubel tavalyi devalválása idején.
Gazdaságon kívüli “károkozó potenciálja” azonban rendkívüli: atomütőerő, fegyverszállítási kapacitás, a Nyugat számára fenyegetést jelentő rezsimek – Irak, Irán, Líbia – nyílt, vagy közvetett támogatása, esetleges stratégiai szövetség Kínával. Ennek következtében a globalizálódó kapitalizmus hivatalos finanszírozója, a Nemzetközi Valutaalap nem pusztán – és talán nem is elsősorban – gazdasági-pénzügyi szervezetként tárgyal Moszkvával.
Az IMF pénzügyi tapasztalatai azt mutatják, hogy Oroszország vezetői nem tudták és (feltehetően rövid távú politikai túlélésükre ügyelve) nem is akarták teljesíteni a valutaalap által megfogalmazott szerkezeti reformköveteléseket. Az IMF mégis megkötötte Moszkvával azt az előzetes egyezményt, amely újra megindítja a hitelnyújtás folyamatát. Hivatalosan persze nem ismerték el, hogy bármilyen közvetlen kapcsolat lenne a megállapodás és Oroszország kibontakozó balkáni közvetítő szerepe között. Olyan utalás azonban elhangzott, hogy a “jelenlegi helyzetben nem lenne helyes elidegeníteni” Moszkvát.
ESÉLY AZ ENSZ-NEK. Valóban, éppen most nem. A belgrádi kínai nagykövetség lebombázása “több mint bűn, hiba” volt, és ezután Washington csak Moszkva manőverezésétől remélheti, hogy a Biztonsági Tanácsban a feldühödött Kína vétója ne futtassa zátonyra a Nyolcak kerettervét.
Bizarr módon éppen az oroszok adhatnak esélyt az ENSZ-nek, hogy kiemelkedjék a klasszikus görög tragédiák kórusának hagyományos szerepéből, amely csak a háttérből kommentálja az eseményeket, de a cselekményt befolyásolni képtelen.
Az orosz diplomácia, amely éppen olyan, évszázadok alatt kifinomult “termék”, mint a szentpétervári balettiskola, ezekben a napokban az egyetlen nemzetközileg elismert közvetítőként lebeg a balkáni romhalmaz felett. –
