A délszláv válság kiéleződése – az elektronikus média jóvoltából – mindennapi élményünkké vált. Napról napra látjuk a menekültek áradatát, a fogadásukra teljességgel fölkészületlen országok vergődését, és a légi csapások által elpusztított újabb és újabb gazdasági létesítményeket.
Az emberi természetből adódik talán az, hogy miközben még azt sem tudjuk, mekkora a kár – hisz a háborúban szokásos lélektani hadviselés a háborús károkra vonatkozó számokra is eminens módon kiterjed -, már készülünk a szebb jövőre. Az Európai Unió most formálódó új költségvetésében, de a tengerentúlon is megjelenik a grandiózus újjáépítés terve. S ha a hivatalosan jóváhagyott dokumentumokban még nem is, a stratégiai tervezők körében időről időre fölvetődik az a gondolat, hogy a sokmilliárdos károkat sokmilliárdos újjáépítési segéllyel kellene-lehetne helyrehozni.
FURKÓSBOT ÉS MÉZESMADZAG. Az ötlet kézenfekvő: a második világháborúban lerombolt Európát az Egyesült Államok nagyvonalú újjáépítési segélyéből építették újjá. Most pedig a furkósbotot nagy bizonyossággal követi majd a mézesmadzag. Hisz ez bizonyítja majd, hogy a világcsendőri szerepétől betegesen irtózó Amerika valóban csak a diktatúra és az emberi jogok megsértése ellen lépett föl, nem pedig a neki fölrótt újgyarmatosító-terjeszkedő politikát folytatja. S az Európai Unió döntéshozóinak körében is terjed a fölismerés: ahogy a bosnyák menekülteket sem lehetett pusztán a daytoni egyezmény betűjére hivatkozva lerombolt házaikba, ellenséges szomszédaik mellé visszatelepíteni, a milliós kitisztogatott albán népesség is Nyugat-Európa kényszerű vendégszeretetét fogja élvezni, hacsak hazatértének reális – biztonsági és gazdasági – feltételeit az euro-atlanti hatalmak létre nem hozzák.
LELASSULT KELETI SEGÉLYEZÉS. E kristálytiszta logikával szemben áll azonban a kilencvenes évtized egészének gazdasági tapasztalata. A rendszerváltozások és forradalmak által legsúlyosabban érintett Oroszország alig kapott segélyeket. Az ország növekvő eladósodása a régi tartozások nemfizetéséből, valamint az adósságszolgálat törlesztéséhez még épp elégséges mértékű új hitelek csöpögtetéséből adódott. Ugyanez a helyzet Ukrajna esetében is. Sőt, az elvileg a kelet-európai újjáépítés finanszírozására létrehozott, mi több, erre nevében is utaló EBRD legutóbbi közgyűlésén éppen olyan határozatokat fogadott el, amelyek még tovább mérséklik az eddig se kockáztató hajlamáról ismert pénzintézet hitelkihelyezési hajlandóságát a leginkább rászorult tagországok felé.
S ha van is – üzemgazdasági, betétesvédelmi – logikája a fordulatnak, nehéz föl nem idézni a horvát és a bosnyák újjáépítéssel kapcsolatos tapasztalatokat. Akkor is jelentős, államilag garantált hitelekről, segélyekről, magyar beszállítói esélyekről esett szó… Azután egyre-másra elhalkultak a hangok. Nem először derült ki, hogy a nemzetközi segélyekből és újjáépítési akciókból – hogy, hogy nem – mindig a legnagyobb donorországok cégei profitálnak. S ez akkor is így szokott lenni, ha ma már nem mindig teszik ezt a kikötést explicitté.
Miközben tehát szomszéd országként csak azt várhatjuk, hogy mielőbb vége legyen a vérontásnak, s minél teljesebb legyen az újjáépítés, ennek a felénk megnyíló konjunktúraélénkítő hatásához indokolatlan lenne túlzott várakozásokat fűznünk. –
