Lényegében már feladták a reményt az olajtermelők – de talán az olajipar egésze is -, hogy az árak a közeljövőben a korábbi szintre kúsznak fel. A Royal Dutch/Shell elnöke három hónappal ezelőtt még egy olyan ötéves tervet hozott nyilvánosságra, amely 14 dolláros barrelenkénti árból indult ki. Azóta viszont már csak 10-11 dolláros átlagárral számolnak a társaságnál.
Az energiahordozó alacsony árszintje következtében a legtöbb olajtermelő országban a gazdasági helyzet további romlására kell számítani, miközben az érintett kormányok többsége már ma is a pénzügyi összeomlás szélén táncol.
Az Economist legutóbbi olajesszéjében odáig megy, hogy még a 10 dollárt is túl optimista feltételezésnek véli; a brit hetilap szerint a tendencia inkább az 5 dollár felé mutat. Arra lehet számítani, hogy az új technológiáknak és a termelékenység emelkedésének köszönhetően – más nyersanyagokéhoz hasonlóan – az olaj ára továbbra is csökkenni fog. Az arab termelők által uralt Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) előtti korszak olajpiacát tekintve ma a “normális” piaci ár egyébként is 5 és 10 dollár között lenne. Figyelembe véve a világgazdaság jelenlegi lassú növekedését, a reális távlati ár ennek a sávnak az aljához közelít.
Az utóbbi időben tapasztalható meredek zuhanás megerősíti azt az állítást, hogy az eltelt 25 évben az olaj minden volt, csak éppen “normális” nyersanyag nem. Noha a Közel-Keleten található a világ bizonyított olajkészletének kétharmada, a térség az össztermelésnek “csak” bő egyharmadát adja. Ha a piacon csupán a költség és a minőség számítana, az olaj zöme ebből a régióból származna. Az Arab-öbölben mindössze 2 dollár a barrelenkénti kitermelési költség – egynegyede az északi-tengeri olaj megfelelő paraméterének -, s az ott felszínre hozott energiahordozónak ráadásul igen kiváló a minősége, ellentétben például a mexikói és a venezuelai nehéz nyersolajjal. A világ jó részében bonyolult technológiára és drága fúrótornyokra van szükség, míg Szaúd-Arábiában azt tartja a mondás: “Dugj le egy szalmaszálat a földbe, s máris feltör az olaj.”
Az Arab-öböl mentén fekvő országok maguk tehetnek róla, hogy ma viszonylag kicsi a piaci részesedésük. Miután államosították olajiparukat, a hetvenes, illetve nyolcvanas években az OPEC kartellszerű működtetésén keresztül magasan tartották az olajárakat, amivel a világ más részein folyó kutatásoknak adtak ösztönzést. Mivel az olajüzlet nyereséggel kecsegtető vállalkozás, a folyékony arany utáni kutatásokat a világ zord és lakatlan részeire is kiterjesztették. Így mára az a különös helyzet alakult ki, hogy a magas termelési költségű lelőhelyeket (ilyen az Északi-tenger) nagyobb mértékben merítették ki, mint az olcsókat (például Irán).
Ha az öbölbeli termelők belenyugodnának, hogy az olajárak még jó néhány évig alacsonyak maradnak, abból logikusan következne a taktika: a jövőben nem az ár feltornászásával próbálják meg bevételeiket növelni, hanem inkább a termelés felfuttatásával. Ebben az esetben a világban a keresletet és a kínálatot nem a geopolitika és a kartellek határoznák meg, hanem a geológia és a piacok: tehát a mai feltételek mellett 5 dollár körüli szintre állna be az olajár. Ez viszont a fogyasztók számára azzal a baljós következménnyel is járna, hogy a világ egyre növekvő mértékben függene egy igencsak instabil térségtől, emellett felgyorsulna a globális készletek kimerítési rátája.
Az Arthur Andersen tanácsadó társaság és a CERA energetikai elemző cég közelmúltban megjelent közös tanulmánya azt állítja, hogy a jelenlegi árzuhanás lényegileg különbözik a legutóbbi, 1986-ban megfigyelt lefelé mutató irányzattól. Annak idején a magas árak lefojtották a keresletet, ám csökkenésüket követően ismét megnőtt az olaj iránti igény. Most viszont hiába estek felével az árak, alig emelkedett a kereslet.
Ennek az egyik oka az ázsiai gazdasági válság, hiszen régebben arra számítottak, hogy ennek a térségnek a fokozódó igénye fogja “kitermelni” az olajvállalatok nyereségét. Távlatilag – ha a mostani rekord ütemű amerikai gazdasági növekedés kifullad – még a kereslet további esésére is fel kell készülni.
A kínálati szituáció a termelők számára még kilátástalanabbnak tűnik. Ellentétben 1986-tal, tavaly az olajkészletek alakulása alig tükrözte a kereslet csökkenését. Úgy tűnik, mintha még 10 dolláros ár mellett is megérné folytatni az olyan beruházásokat, amelyek már eddig is óriási költségeket emésztettek fel. A rohamos műszaki fejlődés nyomán a nyersolaj kutatásának, feltárásának és kitermelésének együttes barrelenkénti költségei – jelenlegi összehasonlító árakon, s nem számítva a Közel-Keletet – a nyolcvanas évekbeli 25 dollárról mára körülbelül 10 dollárra csökkentek. Az Argentínában, Malajziában és Venezuelában lezajlott privatizáció és a dereguláció fel-élesztette a tetszhalott állami olajvállalatokat.
Az OPEC viszont, amely az előző két évtizedben a kínálat leszorításával hajtotta fel az árakat a teljes szétzüllés állapotában van. A kartell legutóbbi, március 23-i tanácskozásán megint termeléscsökkentésről határozott. Ezt megelőzően az OPEC meghatározó tagjai – Szaúd-Arábia, Irán és Venezuela vezetésével – úgy döntöttek, hogy 2 millió barrellel visszafogják naponkénti kibocsátásukat. Mivel azonban az OPEC-tagok rendszeresen megsértik az önkéntesen vállalt termelési kvótájukat, az ilyesfajta elhatározásoknak általában nincs valós hatása.
Abban az elméleti esetben, ha az árak újból emelkednének, elsőként Venezuela növelné a kitermelést, ahol 7 dollárnál nullszaldós az előállítás; 10 dollárnál kapcsolódna be a pluszkibocsátásba a Mexikói-öböl, 11 dollárnál az Északi-tenger és így tovább. Ez tehát korlátozná az áremelkedés lehetőségét már abban az igen valószínűtlen esetben is, ha netán az OPEC “feltámadna halottaiból”. A puszta működési költségek még az Északi-tengeren is 4 dollár/barrelre mentek vissza. A cégek az ilyen olajmezők élettartama alatt továbbra is felszínre fogják hozni az olajat, még akkor is, ha a feltárás és a finanszírozás költségei nem térülnek meg. Az olyan nehéz helyzetben lévő államok pedig, mint Oroszország és Nigéria, annyira függenek az olajtól, hogy egy ideig akármilyen ár mellett is biztosan folytatják a termelést.
A fentiek megmagyarázzák, hogy nagy valószínűséggel miért maradnak alacsonyan az olajárak. A további 50 százalékos csökkenéshez azonban az kell, hogy a világ legnagyobb termelője, SzaúdArábia megváltoztassa politikáját.
Az olcsó olaj 1998-ban lefékezte a szaúdi gazdaságot: a termelés majdnem 2 százalékkal zsugorodott, a folyó fizetési mérleg és a költségvetés hiánya egyaránt elérte a GDP 10 százalékát, a belső államadósság pedig megközelítette a GDP 100 százalékát. S ez az év még rosszabb lesz. A választás igen egyszerű. Vagy csökkentik a jóléti állam költségeit, vagy módot keresnek a bevétel növelésére. Az uralkodó család kényes belpolitikai helyzete szinte kizárja az első lehetőséget. Ezért lehetséges, hogy a szaúdiak egy korábban elképzelhetetlen megoldáshoz folyamodnak: teljesen kinyitják a csapokat. Ez egészen biztosan árzuhanást, s ismét csak 5 dolláros szintre beálló olajat hozna a világnak. Maga az OPEC pedig kimúlna.
Logikailag az volt feltételezhető, hogy már az olajárak eddigi zuhanása nyomán is elszabadul a fogyasztás. Amikor a nyolcvanas években mintegy 50 százalékkal csökkent az ár, a fogyasztás tényleg megugrott: három évig átlagosan évi 2,7 százalékkal. Erre azonban most nem került sor (az okokról lásd külön anyagunkat).
A csökkenő olajár azonban nem mindenkinek kedvez. Különösen hátrányos a kitermelésből élő országoknak (az OPEC-országok 1998-as bevétele körülbelül 100 milliárd dollárra esett vissza, ami reálértékben csupán egyötöde az 1980-as szintnek) és az olajvállalatoknak. Ami az utóbbiakat illeti, a hat legnagyobb amerikai cég tavalyi negyedik negyedéves eredményei igen lehangolóak voltak.
