Mindig különös újságírói érdeklődés övezte az egykori bankfelügyeleti bizottság üléseit. Nem véletlenül, hiszen a testület létezésének idején – 1991 és 1996 között – javában zajlott a bankkonszolidáció, s ahhoz kapcsolódóan folytak a bankprivatizáció előkészületei. S e bizottságot mások mellett a volt Állami Bankfelügyelet felett “őrködő” kormánytag, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) egyik alelnöke, és a Pénzügyminisztérium (PM) helyettes államtitkára is erősítette.
Jóval kevesebb figyelem kísérte viszont a gyakorlatilag a bankfelügyeleti bizottságot felváltó ÁPTF-elnöki tanácsadó testület ténykedését. Pedig már két éve annak, hogy Tarafás először hívta össze e grémiumot. Mi több, ezen idő alatt a korábbi évekéhez hasonló horderejű események játszódtak le a hazai pénz- és tőkepiacokon – e helyütt elég csak a brókercsődökre, valamint a Realbank és a Postabank összeomlására utalni. Ennek fényében meglepő a korábbitól jócskán elmaradó érdeklődés. Nehéz ugyanis elhinni, hogy annak a testületnek, amelyet a bankszakma és kisebb részben a brókervilág jeles képviselői erősítettek (lásd táblázatunkat), ne lett volna véleménye, mondjuk a Postabankról. Márpedig – legalábbis hivatalos értelemben – a Postabank tabunak bizonyult, az előre meghirdetett napirendi pontok között egyszer sem szerepelt. “Ez azonban nem jelenti azt, hogy négyszemközt, vagy más módon ne beszéltünk volna róla” – hangsúlyozza Király Júlia, a Nemzetközi Bankárképző Központ (NBK) vezérigazgatója. Balassa Ákos, az MNB elnökének tanácsadója is úgy emlékszik, a Postabank formális keretek között nem került szóba, aminek a testület több tagja szerint is az volt az oka, hogy mindenki pontosan tisztában volt azzal: bármilyen feljegyzés is születik e tárgykörben a hivatalos szervek felé, az azonnal megy a “süllyesztőbe”. Főként amiatt, mert a Postabank még a kormánynál is szélesebb politikai támogatást élvezett.
Nem tudni, hogy Simor András, a Tőzsdetanács elnöke – aki csak fél évig volt e testület tagja – már akkor is azt tanácsolta-e Tarafásnak, amit a Népszava 1999. február 22-i számában megjelent cikkében leírt, ugyanis ez irányú érdeklődésünket azzal hárította el, hogy az összejövetelek bizalmas jellegét még ennyi idő távlatából is tiszteletben tartja. Annyit azonban megjegyzett: nem véletlenül írta a szóban forgó cikket, amelyben többek között azt fejtegette, hogy 1997 elejétől “minden épeszű pénzügyi szakember tudta, hogy a Postabank bődületes állami intervenció és új vezetés nélkül menthetetlen”; az ÁPTF vezetőjének olyan sürgős jogszabály-módosításokat kellett volna követelnie, amelyek funkciójának ellátására alkalmassá teszik, ha pedig ez nem vezet eredményre, akkor “ízlése szerint fordulhatott volna a sajtón keresztül a nyilvánossághoz, vagy – elismerve kudarcát – választhatta volna a lemondást”.
Az kétségtelen, hogy a tanácsadó testületnek nem volt tiszte konkrét ügyek megvitatása. Tagjai – akiknek körébe automatikusan bekerültek az ÁPTF elnökhelyettesei – általában negyedévente gyűltek össze, mindig a felügyelet elnökének kezdeményezésére, az általa előre meghirdetett témákban. “Ilyen volt például az, hogy milyen módszerekkel lehetne hatékonyabbá tenni az ÁPTF szerepét a brókercégek irányításában, megakadályozni, hogy több ilyen vállalkozás is tönkremenjen” – idézte fel Bányai Endre, a Hitelintézeti Felszámoló Kht. vezetője. Emellett – az éves mérlegek kapcsán – elemzés tárgya lett a bankrendszer, különös tekintettel arra, hogy milyen veszélyekkel járhat a mérlegen kívüli tételek gyarapodása.
Érdekes, hogy a testület egyik tagja volt az a Szalkai István, aki március elsejétől felváltotta Tarafás Imrét az ÁPTF élén (Figyelő, 1999/10. szám). Úgy tudni, ha a testület fenntartása mellett voksol is, akkor azt szűkebb létszámmal, emellett belső, más szóval fő foglalkozású szakértőkkel működtetné.
Bár remélhetőleg a leendő csapatnak már nem kell olyan rázós ügyekkel foglalkoznia, mint a Postabanké volt, szakértők szerint illene a tanácsadóknak döntési jogkört adni, hogy ne csak az ÁPTF álláspontjának kialakításában segítsenek, hanem ilyen véleményt testületileg maguk is kiadhassanak, bizonyos eseteket minősíthessenek.
