Japán kifogyott a növekedést gerjesztő hagyományos eszközökből, s ez a gond a következő hónapokban csak súlyosbodni fog, akármilyen kozmetikázás is történik majd. Sokan meglepőnek tarthatják a dolgok ilyetén alakulását, hiszen az elmúlt hetekben több jel utalt arra, hogy a tavalyi recesszió véget ért. A tokiói “tervhivatal” (EPA) szerint 1998 utolsó negyedévében a GDP körülbelül 0,2 százalékkal nőtt. Ez nem túl jelentős, de tekintve, hogy az előző háromnegyedévben 3,5 százalékkal esett vissza a mutató, s 1998 egésze 2,7 százalékos visszaesést hozott, már pozitív jelzésnek számít. A fentiek fényében ugyancsak kedvező, hogy az Economist 1999-re már csak 1 százalékos zsugorodást prognosztizál.
Mindeközben tovább zuhan a lakossági fogyasztás, amely a GDP-nek majdnem 60 százalékát teszi ki. Az ipari termelés tavaly 7 százalékkal ment össze; ennek nyomán az ottani szemmel rendkívül magas, 4,3 százalékos szintre emelkedett a munkanélküliség. Ráadásul tavaly decemberben a tizenkét hónappal korábbi szinthez képest a bérek és keresetek 4,2 százalékkal alacsonyabbak voltak, ami a második világháború utáni korszak legnagyobb arányú visszaesése. A háztartások pénzkiadásai tavaly 2,2 százalékkal zsugorodtak. A lefelé mutató tendencia ugyan már hatodik éve tart, ám 24 év óta nem volt ilyen mértékű. Rosszak az áprilissal kezdődő következő pénzügyi év kilátásai is. A Salomon Smith Barney brókercég előrejelzése szerint a bérjövedelmek éves szinten további 2,4 százalékkal fognak csökkenni.
A lakossági kereslet összeomlása, a termeléscsökkenés és a tőkehiány nyomán erősen visszaestek a beruházások is: értékük az EPA becslése szerint a folyó pénzügyi évben 6,3 százalékkal marad el az előző évitől. A múlt év decemberében a szerszámgépipar rendelésállománya 31 százalékkal volt kisebb, mint egy esztendővel korábban, és ez a lefelé mutató tendencia akkor már tizedik hónapja tartott. A tokiói részvénypiac nem pénzügyi vállalatainak adózás előtti eredménye a HSBC Securities prognózisa alapján 41 százalékkal fog zuhanni, és a beruházások jövő évi fellendülésének is igen csekély az esélye.
Mindez kínos külkereskedelmi problémákhoz vezet. Az export 1999 januárjában 10,6 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1998 első hónapjában, az import viszont – a belső kereslet összeomlása miatt – 22 százalékkal zuhant. (Ez a trend immár több mint egy éve folyamatosan érvényesül.) Az export és import eltérő szintű esése miatt a külkereskedelmi mérleg 1998-ban 123 milliárd dollárnyi aktívummal zárult. Január végén a szufficit 87 százalékkal volt magasabb a bázisidőszaki adatnál. Az export megtorpanását más részről az gerjesztette, hogy 1998 augusztusa és decembere között 20 százalékkal erősödött a jen a dollárhoz képest, s ezzel gyengült a japán termékek versenyképessége: 1998 decemberében az előző évihez képest további 12 százalékkal esett vissza a kivitel.
Ebben a helyzetben sokak szerint a fiskális kiadások további növelése hozhatna enyhülést. Egyes politikusok már most suttognak arról, hogy “további” kiegészítő költségvetések készülnek 1999 nyarán. Ám ez a megoldás az egyre emelkedő költségvetési deficit (1998-ban a GDP 6,1 százaléka) miatt mind nehezebbé válik. A kötvényárfolyamok drámaian zuhantak arra a bejelentésre, hogy az 1999-es pénzügyi évben mintegy 500 milliárd dollár értékben bocsátanak ki államkötvényeket. Október óta az irányadó 10 éves lejáratú kötvények hozama 0,7 százalékról 2,0 százalékra szökött fel. Ha még több kötvény jelenik meg a piacon, valószínűleg tovább nőnek a ráták, ami újabb gazdasági károkat okozna.
Itt jutott volna szerephez a Bank of Japan. Ha a jegybankot rá lehetett volna venni a folyamatos kötvényvásárlásra – érvelnek a politikusok -, azzal a kötvényárfolyamok jelenlegi és jövőbeni esését is meg lehetett volna akadályozni. Más szóval, az ilyen vásárlás gyakorlatilag “újonnan létrehozott” pénzt injekciózott volna a gazdaságba, amelyet aztán ösztönzésre lehetett volna fordítani. A legnagyobb fordulatot jelentő megoldás az lett volna, ha a bank a kötvényeket közvetlenül a kormánytól vásárolja. Ez a történelem során csak egy periódusban, a második világháború előtt és alatt fordult elő. Ám a központi bank számára ez a lehetőség jogilag tiltott, mivel a negyvenes évekbeli epizód akkor hiperinflációhoz vezetett. Kevésbé drasztikus módszerként a jegybank választhatta volna a másodlagos piac erőteljesebb megcsapolását – hiszen havonta már így is körülbelül 400 milliárd jen (3,3 milliárd dollár) értékű kötvényt vesz a jegybank. Ha viszont bővíteni akarná a pénztömeget, jelentős mértékben fokozhatná ezt a tevékenységét. A bank vezetése azonban ezt az utat roppant veszélyesnek tartotta. Érveik szerint egy esetleges inflációs hullám beláthatatlan károkat okozna a lakosság idősebb részénél, akik megtakarításaikat főként fix kamatozású értékpapírokban és készpénzben tartják. A lépés lerombolná a központi bank nehezen megszerzett hitelét. Mi több, ha kiváltaná a jen hirtelen zuhanását (és az export nekilendülését), akkor akár kereskedelmi háborút is okozhatna.
A kategorikus elutasítás persze nem oldja meg az egyre erősödő gazdasági zavarokat. A politikusok már bírálják a jegybank tehetetlenségét. Szerintük az igazi probléma nem az infláció (jelenleg 0,6 százalék), hanem a súlyos deflációs veszély. A nagykereskedelmi árak éves szintre vetítve 4,9 százalékkal szálltak alább. A jegybank közgazdászai 1999 folyamán a fogyasztói árak csökkenésére is számítanak. Bírálói szerint a jegybank hallgatólagosan tolerálja ezt a deflációt azzal, hogy ismét úgy döntött, nem csinál semmit. Sőt, egyes megfigyelők gyanítják: ha a bank túlságosan ragaszkodik elképzeléseihez, a politikusok teljesen felszámolhatják a függetlenségét. A Barclays Capital tokiói kirendeltségének közgazdásza szerint a központi bankot sarokba fogják szorítani, és kénytelen lesz támogatni a kormány fiskális intézkedéseit, hacsak nem akarja a gazdaságot teljes válságba sodorni. Nem lenne meglepetés az intézmény vezetőjének lemondása sem.
A jegybank szempontjából a legokosabb az volna, ha világosan és pontosan közölné, milyen politikai céljai vannak. Ezek jelenleg meglehetősen homályosak: csak annyit lehet tudni, hogy a bank elkötelezett a pénzügyi rendszer stabilitásának, az árstabilitásnak és az egészséges gazdasági feltételeknek a megőrzése mellett. Ha a bankok bankja kimondaná például, hogy az inflációt a 0-2 százalékos sávban kívánja tartani, akkor megnyugtatná a piacokat, hogy tényleg el akarja kerülni a nagyobb ütemű pénzromlást, de egyben ellenállna a deflációs nyomásnak is. Mindenesetre ha a mostani “nem” után rövidesen nem születik valamilyen “igen”, azaz érdemleges döntés, a kormány joggal teheti majd felelőssé a központi bankot a japán gazdasági válság elmélyüléséért.
