Jellemző a cégek többségénél, hogy csupán a pillanatnyi forgalmi igényüknek megfelelő pénzmennyiséget tartják folyószámláikon, míg az ezt meghaladó összegeket igyekeznek magasabb hozamú befektetésekbe áramoltatni. A nagyobb cégcsoportosulások szinte mindegyike alkalmaz egy úgynevezett cash-pooling rendszert (lásd külön írásunkat), amely csoportszinten is képes biztosítani az optimális pénzgazdálkodást. A különböző cégek méretüktől függően egyszerre 4-9 bankkal tartanak fenn szoros kapcsolatot, de akadnak olyanok is, akik másfél tucat bank beiktatásával futtatják folyó ügyeiket. Bár ez elsőre kissé túlzottnak tűnhet, mégis racionális okok húzódnak meg a háttérben (lásd külön).
A vállalatok általában a szabad pénzeszközök kisebb hányadát – 10-20 százalékát – tartják folyószámlán, de akadnak olyanok is, amelyeknél ezen érték meghaladja a 80 százalékot. Igaz, a cégek ezekben az esetekben egyedi folyószámla-megállapodással rendelkeznek, amely mellesleg jelentős extra hozamot biztosít az átlag ügyfélnek fizetett kamatokhoz képest. A szabad pénzek legnagyobb részét – 70-90 százalékát – a társaságok többnyire állampapírokban vagy banki betétekben helyezik el, attól függően, hogy az adott időpontban éppen melyiknek kedvezőbbek a hozamai. A legtöbb vállalkozásnál ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mihelyst jelentősebb szabad pénzállományuk képződik, bekérik a szóba jöhető bankok és brókercégek éppen aktuális ajánlatait, majd ezek alapján döntenek. Persze a befektetésekkel kapcsolatban mindig a minimális kockázatra való törekvés, vagy inkább a teljes kockázatkerülés a jellemző. Mostanság pedig az figyelhető meg, hogy míg a banki befektetéseket kockázati szempontból szinte semlegesnek tekintik a vállalatok, addig – talán tanulva az elmúlt időszak nagy bukásaiból – a banki háttérrel nem rendelkező brókercégeknek szinte esélye sincs nagyobb vállalati ügyfelek megszerzésére. A részvénypiacokat amúgy is rendkívül kockázatosnak tartó cégek igen ritkán fektetnek be az ott forgalmazott papírokba – leszámítva a sajátrészvény-vásárlásokat -, és akkor is általában határidős vagy opciós ügyletekkel fedezik kockázatukat.
Mindazonáltal jelentős különbségeket is megfigyelhetünk a befektetési szokások terén, amelyeket a tulajdonosi szerkezet is jelentősen befolyásol. Azon vállalatok esetében például, amelyek szorosan kötődnek egy nagy szakmai befektetőhöz, esetleg leányvállalatként, vagy más hasonló jogi keretek között vannak jelen országunkban, igen meghatározó lehet az anyavállalat nemzetközi szinten jelentkező érdekeinek megfelelő pénzkezelési stratégia. Ezen társaságok jellemzően jobb helyzetben vannak a pénzellátottság terén, mint a “gazdag rokonokkal” nem rendelkező társaik, viszont szigorúan köti őket a nemzetközi szinten kialakított stratégia. Ez többnyire azt jelenti, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben – természetesen a megfelelő jogi keretek között és az adott vállalat igényeinek megfelelően – megpróbálják kipumpálni külföldre a fölösleges pénzeszközöket, hiszen csak így optimalizálhatják a pénzfelhasználást. Sőt, még az esetlegesen az országban maradó fölös pénzeszközöket is – ha lehetséges – csupán jól behatárolt keretek között engedik befektetni.
A vállalatok másik csoportja, amely az eddig felsoroltakkal szemben igen kiélezett pénzgazdálkodást folytat, ritkán rendelkezik olyan mennyiségű szabad pénzállománnyal, amely indokolttá tenné azok túlzott mértékű diverzifikálását, ráadásul ezek többnyire hitelfelvevőként jelennek meg a folyószámláikon is.
Mindezek alapján állíthatjuk, a hazai vállalati megtakarítások rövid távú kezelése viszonylag egységes, de az éppen illetékes pénzügyi vezető kreativitásától vagy egyéb külső adottságoktól függően az általános gyakorlathoz képest számos egyedi megoldással találkozhatunk.
