Már nem teljesen új, de mégis meghökkentő perspektívát vázol fel a területfejlesztési “stratégia” ajánlása. A még ma is Budapest-centrikus hazai iparban egyre meghatározóbbá válik a nyugat-magyarországi “ellenpólus”, a Győr és Székesfehérvár körzetében letelepedő multinacionális gyártók térsége. A külföldi beruházások 80 százaléka a nyugati országrészben, illetve a fővárosban és környékén valósul(t) meg. Budapesten 1994-ben már háromszor akkora volt az egy főre jutó GDP, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.
Uniós léptékkel egyébként nem kirívó esetről van szó. Az utolsó évtized gazdasági folyamatai mélyreható változást hoztak Európa gazdaságának térszerkezetében is. A hagyományos északnyugat-európai ipari központok (akárcsak nálunk például a borsodi iparvidék) elveszítették vezető szerepüket. A fejlődés központja délebbre tolódott, kialakult az Észak-Spanyolország, Dél-Franciaország, Észak-Olaszország, Dél-Németország, Svájc és Ausztria alkotta “tengely”. Magyarország ennek az övezetnek a természetes folytatásában helyezkedik el. A fejlődés nyugatról “terjed”, eleinte növelve az országon belül a nyugati és keleti részek közti különbséget. A GDP bővülési üteme eddig is a Dunántúl dinamikusabb fejlődését mutatta; 1994-hez képest Komárom-Esztergom és Veszprém megyében volt a leggyorsabb a növekedés. Az egy főre jutó GDP 1995-96-ban Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében volt a legalacsonyabb. Borsod-Abaúj-Zemplénben a GDP nőtt ugyan, de így is épp csak meghaladta az országos átlag háromnegyedét. Az ország középső része – Pest, Nógrád és Jász-Nagykun-Szolnok megye – fejlődési üteme pedig elmaradt az átlagtól. Az észak-keleti országrész szerény fejlődése a szakértők szerint a területfejlesztési támogatásoknak köszönhető, a két dunántúli megye fellendülése pedig elsősorban a magántőke beruházásának.
Valószínű, hogy az ipari termelés súlypontja ezután is az ország középső és észak-nyugati felén lesz. Az ipari központok egyre nagyobb körzete válhat összefüggő térséggé. Például Budapest körül nem csak az agglomerációs gyűrű, hanem a közeli dinamikusan fejlődő centrumok – Székesfehérvár és Esztergom körzete – is egyre inkább összekapcsolódnak. Nem irreális a szakértői idea, miszerint a nyugati határszéltől a fővárosig egybefüggő, dinamikus ipari régió alakuljon ki, amelyet nem csak a műszaki infrastrukturális hálózat, hanem az egységes munkaerőpiac is összefog. (Sőt a határon túli együttműködéssel – az uniós tengellyel – további távlatok nyílhatnak, még nagyobb ipari zóna jöhet létre.)
A térségfejlesztési koncepció agrárgazdasági fejezetében minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kap a mezőgazdaság szociális, illetve környezetmegóvó jellege – úgy is mint a kistelepülések szinte kizárólagos gazdasági bázisa, a vidéki népesség felének gyakorlatilag egyetlen megélhetési forrása, és településformáló erő. Csak ezek után rögzíti az anyag, hogy az ágazat devizát termel, s szerepet játszik a fizetési egyensúly megtartásában. Az agrárgazdaság területi fejlesztése a stratégiai elképzelés szerint elsősorban a termőföld-hasznosításon alapszik. Környezetvédelmi okokkal magyarázhatóan hangsúlyos az erdő és a vadgazdálkodási rész is, ugyanakkor az előbbiek mellett terjedelmében és mélységében egyaránt eltörpül az élelmiszeriparral kapcsolatos fő stratégiai cél, nevezetesen: a “mezőgazdasági termékek elsődleges feldolgozói kapacitása arányaiban és szerkezetében feleljen meg az alapanyag-termelés regionális koncentrációjának”. Az azonban csak a sorok között olvasható, hogy a koncepció felhagy a korábban legmagasabb szinten is hangoztatott credóval, hogy tudniillik az agrártermelés az állami támogatásokkal még a kedvezőtlen adottságú térségekben is elegendő jövedelmet ad a család boldogulásához. Ehhez az új felfogás szerint – akár csak Nyugat-Európában – egy másik, szolgáltatásban vagy iparban dolgozó családtag jövedelmére is szükség van. Az ipar-, feldolgozóipar-, szolgáltatás- és infrastruktúrafejlesztési munkahelyteremtő térségi programok ezért is fontosak.
Terjedelmét tekintve az agrárgazdaságnál is nagyobb jelentőséget kapott az anyagban az idegenforgalom: a gasztronómiai és borturizmustól egészen a szabadidő-, sport-, hobby-, illetve vallási és zarándokturizmusig. Külön fejezet foglalkozik a műszaki infrastruktúrával, valamint az üzleti, pénzügyi szolgáltatások, kereskedelem, vendéglátás térségfejlesztési dimenzióival.
Kényes pont, hogy miközben az unióban a támogatások nem lebecsülendő részét a régiókon keresztül osztják el, addig Magyarországon a lépték zömmel még ma is a megye. Pedig már a csatlakozási tárgyalásokhoz, a területi információs szolgáltatáshoz is nélkülözhetetlen a nagy régiók kialakítása, tehát az, hogy több megye (illetve a főváros) területére kiterjedő, egybefüggő tervezési és statisztikai területi egységek legyenek. Egyebek között azért, mert ezek az egységek építhetők be az Eurostat adatbázisába. Ennek megfelelően az országot összesen hét tervezési-statisztiai régióra tagolta a koncepció (Figyelő, 1998/13. szám). A nagyrégiók ügye azonban még ma sem teljesen dőlt el, az Országos Területfejlesztési Tanács várhatóan február elsejei ülésén kezdeményez módosítást ez ügyben.
A fejlesztési régió ugyancsak egy vagy több megyére, a fővárosra, illetve annak egyes területeire vonatkozó – társadalmi, gazdasági vagy például környezeti szempontból együtt kezelendő – egység, amely egy bizonyos cél érdekében jöhet létre. Alapvető különbség a statisztikai régióhoz képest, hogy ezek “alulról építkező” társulatok, amelyek bármikor átalakulhatnak. Az sem biztos, hogy az összességük az egész ország területét lefedi, sőt egy terület akár több fejlesztési régió része is lehet. A megyei területfejlesztési tanácsok a közös területfejlesztési feladatokhoz ezért például közös regionális fejlesztési tanácsokat hoznak létre.n
