Valószínűleg egyetlen ország pénz- és tőkepiaci “főfelügyelője” sem olyan évről álmodozik, mint az idei volt.
– Pontosan így van. 1998. a felügyelet számára ugyanúgy annus horribilis volt, mint ahogy Erzsébet királynő jellemezte az 1992-es esztendőt, amikor leégett a windsori kastély.
Éppen a minden korábbinál mozgalmasabb idők okán tűnik paradoxonnak, hogy míg az ÁPTF jogelődje, az 1996 végével megszűnt Állami Bankfelügyelet tíz év alatt hat elnököt “elfogyasztott”, addig Ön immár két és fél éve van a helyén. Hogyan értékeli a magunk mögött hagyott évet?
– Az 1998-as esztendő a bankrendszer nagy tisztulásának az éve. Két olyan bank – a Postabank és a Realbank – ügye került úgymond jó vágányra, amelyekkel a felügyelet már egy ideje foglalkozott. E két hitelintézetet figyeltük a legintenzívebben, s folyamatosan levelekben, határozatokban szorítottuk őket bizonyos lépések megtételére. De nem állt elő olyan jogi helyzet, ahol – mondhatni – drasztikusan, tehát a menedzsment felállításával olyan szituációt kényszeríthettünk volna ki, amelyben alapvetően megváltozik e bankok helyzete, illetve perspektívája. Ilyen helyzet mindkét bank esetében 1998-ban alakult ki.
Mit ért “ilyen helyzeten”?
– A Realbank igazgatósága 1997-ben vállalt egy olyan kötelezettséget, amelynek következtében a bank céltartalékképzési igénye annyira megnőtt, hogy az megrendítette a tőkehelyzetét. Mivel azonban ezt a kötelezettséget tavaly nem jelentették nekünk, s abban az évben nem, csak 1996-ban és 1998 első negyedévében volt helyszíni vizsgálat a Realbanknál, csupán az utóbbi során derült fény a tőkehiányra. Emiatt a törvény szerint felügyeleti biztost kellett kiküldenünk, s felszólítani a tulajdonosokat a tőkehelyzet rendezésére. Ám úgy véltem, egy ilyen súlyos lépés előtt még egy, a felügyelettől független vizsgálót is érdemes kiküldeni a bankhoz, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne bíznék meg a kollégáim szakmai hozzáértésében és értékítéletében. Ezt a második vizsgálatot a KPMG könyvvizsgáló cég végezte el, s gyakorlatilag ugyanazt a véleményt fogalmazta meg, mint a helyszíni vizsgálatot végzők. Ezután küldtük ki a bankfelügyeleti biztost.
Annak idején ezen lépés időzítése mögött sokan azt a szándékot vélték felfedezni, hogy a Postabankban közvetve érdekelt Realbank ezen érdekeltségeinek a megszerzésével biztosítva legyen a 75 százalékos állami többség ahhoz, hogy a Postabank menedzsmentjét – Princz Gáborral az élen – meneszteni lehessen.
– Akkor is elmondtam, hogy ez nem igaz. Sőt, még nekem is be kellett segítenem, hogy a Magyar Fejlesztési Bank úgynevezett visszavásárlásos hitelkonstrukcióban átvegye a Postabank-részvényeket, amelyek – emlékezetem szerint – nem is a Realbanknál, hanem a Reallízing Kft.-nél voltak. Hatalmi szóval egyébként nem is nyúlhattunk volna e papírokhoz. A helyzet az volt, hogy akkor a Reallízing már bőven fizette vissza a Reallízing ’96-os kötvényeket. A cég vezetője éppen azzal keresett meg, hogy fogy a készpénzük, s eladnák a Postabank-részvényeket, ám nincs azokra kereslet. Ezért megkért, próbáljunk segíteni abban: a Magyar Fejlesztési Bank nyújtson hitelt a Postabank-részvények fedezete mellett úgy, hogy a papírokat majd visszavásárolják december végén, lévén, hogy a Postabank vagy a Postabróker vételi opciót adott a Reallízingnek. Végső soron tehát – hangzott akkor a reallízinges érvelés – ez az ügylet nem okoz veszteséget a fejlesztési bank számára, hiszen a Postabrókernek vissza kell vásárolnia a szóban forgó papírokat.
Ilyen esetekben miként tud segíteni a felügyelet elnöke?
– Azzal érveltem a pénzügyminiszternek és a Magyar Fejlesztési Bank elnökének, hogy itt sem az utóbbi, sem a Postabank, sem a Postabróker, sem az állam nem vállal olyat, amit már nem vállalt volna korábban a Postabank, illetve a Postabróker. Hangsúlyoztam: veszteség veszélye nincs, segíthetünk viszont abban, hogy a Reallízing ’96-kötvények tulajdonosait a kft. ki tudja fizetni. Az ügylet meg is köttetett, de mint később kiderült, ez a pénz sem lett elég. Végül a Realbankot az Országos Betétbiztosítási Alap mentette meg.
Mennyire szükséges politikai támogatottság ahhoz, hogy egy, a magyar bankrendszerben jelentős szerepet játszó hitelintézethez a felügyelet biztosokat rendeljen ki? Mennyire kell ilyenkor mérlegelni, hogy ez mekkora veszélyt jelent a bankrendszerre?
– A Realbanknál olyan mértékű tőkevesztés történt, hogy egész egyszerűen ki kellett küldeni a felügyeleti biztosokat. Természetesen ez nem egy kellemes döntés. Ilyen eseteknél bennem is nagy a feszültség, hiszen nem tudom előre, milyen lesz e lépés hatása a szóban forgó hitelintézet betéteseire, netán más bankokéira is. De nincs más választásunk. Ugyanez volt a helyzet a Postabanknál, július 31-én. Azon a pénteki napon reggel kaptam meg a KPMG-től azt a soron kívül kért jelentést, amelyben szerepelt egy ingatlanértékelés azokról az úgynevezett spanyol ingatlanokról és a cseh sörgyárról, amelyeket a Gordiusholdingnál lévő csomagra cserélt el a bank. Akkor derült ki, hogy ezekre az ingatlanokra a Postabank akkori, 42,1 milliárd forintos jegyzett tőkéjét megközelítő nagyságú céltartalékot kell képezni. Ez esetben is olyan helyzet állt elő, hogy ki kellett küldeni a felügyeleti biztost.
Nem kellett volna már 1997. február 28-án is ezt tenni?
– A felügyelet csak a hitelintézeti törvény adott paragrafusaira alapozva küldhet ki biztost egy bankhoz, s veheti át ezzel a lépésével a bank vezetőségétől, a tulajdonosoktól a felelősséget a bank irányításáért. Ha csak azzal az indoklással küldenénk ki biztosokat, hogy egy bank gazdasági helyzetének beható elemzése után az a közgazdasági meggyőződésünk: a bankban látens veszteségek halmozódtak fel, s előbb-utóbb baj lesz, akkor a bíróság azonnal visszarendelheti a biztost. Ilyen esetekben a szóban forgó bankok vezetősége azonnal keresetet nyújt be a bírósághoz, amely nem néhány hét vagy hónap múlva, hanem – az ügy súlyára tekintettel – szinte azonnal döntést hoz. Így volt ez a Realbank esetében is, ahol a bankvezetőség hétfőn beadott keresetét a bíróság már szerdán elbírálta, elutasítva azt. De ha a bíróság helyt ad a keresetnek, akkor az nemcsak presztízsveszteség a felügyelet számára. Gondoljunk csak bele, mi történik akkor, ha a bíróság visszahelyezi azt a menedzsmentet, amelyik már érzi, hogy a felügyelet megpróbálta megfogni… Valószínűleg először megkísérli úgymond elrendezni a dolgokat, s emellett kártérítési keresetet nyújt be – méghozzá vélhetően milliárdos nagyságrendben – a felügyelet ellen. Ezt pedig az államnak kell kifizetnie. Végül, de nem utolsósorban, ha a felügyelet többször kerül ilyen helyzetbe, akkor joggal vetődik fel a kérdés: miféle hatóság az, amely sorozatosan törvénytelenül jár el?
Ami a Postabankot illeti, ma is azt gondolom, hogy a pánikig nem volt reménytelen a bank helyzete. Nagyon rossz volt ugyan a jövedelemtermelő képessége, de jelentős betétesi kapacitással rendelkezett. Meg is írtuk Princz Gábornak az 1996-os, az általunk megbízott Arthur Andersen könyvvizsgáló cég vizsgálatát lezáró dokumentumban, hogy hajtson végre gyökeres váltást a bank üzletpolitikájában. Ne a növekedésre, hanem az eszközök minőségének javítására összpontosítson; gyűjtsenek betéteket, de csökkentsék a kamatokat, mert rossz a kamatmarzs. Már akkor látható volt, hogy nemcsak azért áramlik a Postabankba a betét, mert magas kamatot fizet, hanem egyéb ok miatt is. Mindazonáltal azt javasoltuk, az így beáramló pénz túlnyomó részét tegyék állampapírba, mivel a bank kihelyezései láthatóan igen rosszak voltak. Ezek is természetesen részei a Postabankkal kapcsolatos felügyeleti dokumentumoknak. Mindenesetre ha olyan dinamikusan nőtt volna a Postabank betétállománya, mint 1995-96-ban, s – megfogadva a tanácsunkat – annak nagy részét állampapírba fektették volna, akkor valószínűleg az 1997-es évet megúszták volna nullszaldó körüli eredménnyel. Ám volt egy nagy csomag, amelyet a Postabank még 1996 nyarán helyezett ki – közel 50 milliárd forint értékben – az egyik céghez. Alapos volt a gyanú, hogy ezzel a pakettel nagy problémák vannak. A könyvvizsgáló az idő tájt úgy vélte, nem lehet minősíteni ezt a kihelyezést; csak majd akkor, ha azok, akik azt megvették a Postabank hiteléből, minősíthetők lesznek. De maga a jövedelemtermelő képesség helyreállítása nem volt reménytelen. Persze azt nem lehet határozatban előírni, hogy ne hitelezzen a bank, de a határozathoz mellékelt levélben foglalkoztam a bank stratégiájával, indítványozva annak megváltoztatását. A pánik után ismertté vált a szakmai körökön kívül is, hogy a korábbi stratégia nem működhet tovább a jövőben. A pánik ugyanis olyan mértékben visszavetette a bank betétgyűjtő kapacitását, hogy nyilvánvaló volt: az nem áll vissza néhány hónapon belül a korábbi szintre, s nagyon komoly folyó veszteség fog keletkezni.
Több mint másfél évvel a betétesi pánikot követően van-e bármiféle elképzelése arról, mi válthatta ki az akkori eseményeket?
– Nincs.
Az egyik feltételezés szerint az idézhette elő a rohamot, hogy a felügyelet ajánlása szépen lassan “átszivárgott” a szakmába, majd onnan a köztudatba. A legvadabb verzió szerint – amit, valljuk meg, ép ésszel nehezen lehet elképzelni – Princz Gábor, úgymond, maga rendezte meg a pánikot.
– Az utóbbit valóban nehéz feltételezni, különösen annak utólagos ismeretében, hogy ez adta meg az utolsó rúgást a banknak. Ami pedig a mi levelünket illeti, amíg el nem kezdtem beszélni erről – ha jól emlékszem, először a pánik délutánján tartott pénzügyminisztériumi sajtótájékoztatón -, addig sehol nem jelent meg, hogy a felügyelet az előzőekben fejtegetett tartalmú levelet írt a Postabank vezetőségének. Az újságok csak arról cikkeztek, hogy született egy felügyeleti határozat, ám annak tartalmából egy szó sem látott napvilágot. Vagyis nem érzékeltem semmilyen jelét annak, hogy illetéktelenek kezébe került ez a határozat. Ezt persze nem lehet kizárni, hiszen ezt a levelet megküldtük a Postabank ügyvezetőségének és igazgatóságának, valamint a Magyar Nemzeti Banknak, sőt, javasoltuk, hogy az igazgatóság és a felügyelőbizottság tárgyalja meg a könyvvizsgáló jelentését és a felügyelet határozatát. Ez egyébként gyakori előírás.
Nem lett volna jobb, ha ezt a határozatot legalább részben nyilvánosságra hozzák? Ezzel ugyanis elkerülhetők lettek volna a különböző kombinációk a határozat tartalmát és a Postabank helyzetét illetően?
– Én már olyan helyzetet vettem át 1996 nyarán, hogy a bankfelügyelet nem hozta nyilvánosságra ezeket a határozatokat. Ezen a gyakorlaton egyébként éppen 1999. január elsejétől változtatunk, oly módon, hogy mindazokat a határozatokat, amelyek nem tartalmaznak banki vagy üzleti titkot, nyilvánosságra hozzuk.
A Postabanké ilyen volt?
– Ezt nem tudom megmondani, mert annak idején ezt nem mérlegeltük.
Arra hivatkozva, hogy a felügyelet éppen a bank védelmében nevezi ki a felügyeleti biztost, nem szállhattak volna ki 1997. február 28-án a Postabankhoz?
– Nem. Pontosan le van írva a törvényben, hogy mikor kerülhet sor ilyen lépésre. De egyébként sem logikus ez a felvetés. Hiszen mivel védené meg a felügyelet a bankot? A pánikba esett betéteseknek az ÁPTF nem tudja azt mondani, hogy majd mi beletesszük a pénzt a bankba; ezt csak a jegybank tudja mondani. Az utóbbinak kellett volna a pánik első perceiben deklarálni, hogy a Postabank egy olyan hitelintézet, amely mögött a jegybank áll, bőven van likvid forrása, tud fizetni, de ha nem, a Magyar Nemzeti Bank – végső mentsvárként – akkor is fizet.
Ez részben megtörtént.
– Két nappal később… Azt, hogy likvid a Postabank, én már a pánikot követő sajtótájékoztatón mondtam.
A jegybank és az ÁPTF állítólag azt javasolta: a Postabank helyzetét úgy rendezzék, hogy leszállítják az alaptőkét, elszámolják a veszteségeket, s utána privatizálják. Ezzel szemben viszont az akkori kormányzat a tőkeemelés mellett voksolt.
– A jegybanktól írásos javaslatot, legalábbis ebben az időben, nem láttam. Szóban persze többször is hallottam ilyen tartalmú felvetést Surányi Györgytől. De azzal egyébként sem értettem egyet. Az akkor hatályos társasági törvény szerint ugyanis ez a forgatókönyv csak úgy működött volna, ha először is megállapítják a tőkecsökkenést, utána a felügyelet felszólítja a bank igazgatóságát, hogy hívja össze a közgyűlést a tőkehelyzet rendezése érdekében, s csak ha a részvényesek nem tőkepótlásról határoznak, akkor kellett volna elhatározni a tőkeleszállítást. Ebben az esetben kétszer 15 napra – ennyi a kedvezmény hitelintézet esetében, míg a többi gazdálkodó szervezetnél kétszer 30 nap – meg kellett volna hirdetni a tőkeleszállítást, felszólítani az összes hitelezőt, hogy gondoskodjék követelése biztosításáról, s csak utána lehetett volna végrehajtani a tőkecsökkentést. Úgy gondoltuk, hogy ez két hónappal a pánik után, de még talán sokkal később is, biztos módja annak, hogy újra fellobbanjon a pánik, ami – attól tartok – akkor már nem is állt volna meg a Postabanknál. Ezért akkor a felügyelet – írásban – azt javasolta a pénzügyminiszternek, hogy az állam nyíltan konszolidálja a Postabankot, végigjárva azt az utat, amelyet a törvények ilyen esetben előírnak (például parlamenti döntés). A hitelintézeti törvény szerint ha egy olyan fontos bankról van szó, amelynek kiemelkedő szerepe van a magyar bankrendszerben, akkor azt az államnak kell konszolidálnia, s ha ezt teszi, akkor egyébként automatikusan kötelező leváltani a vezetőséget. A törvény különben azt mondja, hogy a felügyelet csak akkor léphet fel a bankvezetők ellen, ha azok személyes felelősségét érvényes határozat állapítja meg. Tavaly és az idén is több alkalommal nyomatékosan jeleztük: a Postabanknál folyamatosan jelentős veszteség keletkezik, s az év végére a tőkevesztés olyan nagyságrendet ér el, aminek láttán a felügyeletnek rendkívüli intézkedéseket kell tennie: felügyeleti biztost kiküldeni, vagy felszólítani az igazgatóságot a tőkehelyzet rendezésére, és így tovább. S akkor elindul a szokásos forgatókönyv. Úgy véltük, hogy a Postabank olyan nagy hitelintézet, annyi betétese van, hogy a kormány nem tud kitérni a betétesek kifizetése elől. Ezért sokkal jobb, ha ezt megelőzi, s megszilárdítja a bank tőkehelyzetét, hogy ne kelljen a felügyeletnek az említett veszélyekkel járó lépéseket megtennie. De ha arra nem kerül sor, akkor mégis meg kellett volna tennünk és meg is tettük volna ezeket a lépéseket. Lesznek vizsgálatok, gondolom majd előkerülnek a kormányelőterjesztések is az elmúlt és az idei évről. Nem hívtak meg ugyan a Postabank rendezését tárgyaló kormányülésekre, de az oda menő előterjesztések elkészítésében részt vettem, s én úgy tudom, hogy azokban szerepelt: ha nem rendezi a kormány a Postabank helyzetét, akkor a felügyelet a törvény alapján lép. De végül rendezte.
Az átlagember mindenesetre csak azt látja, hogy Kunos Péter és Lupis József börtönben ül, míg Princz Gábor ellen csak bejelentés érkezett a rendőrséghez.
– Amikor valamit szőrén-szálán ellopnak, akkor ez elég egyértelmű, s akkor természetesen feljelentést teszünk; így tettünk az idén a brókercégeknél. De ha nem egyértelműek a bűncselekményre utaló jelek, akkor bejelentést teszünk, mint a Postabanknál. Megerősíthetem, a felügyelet mindent megtett, amire a törvény keretein belül lehetősége volt.
Egy olyan döntéshez, hogy elmozdítsák egy nagybank vezetőjét, mindenképpen kell egyfajta politikai akarat. Az előző kormány ugyan elindította a Postabank vezetőségének leváltásához vezető folyamatot, de sohasem tudjuk meg, mi lett volna annak a vége.
– A felügyeletnek nyilvánvalóan nem kellemes, ha erős politikai akarat ellenére kell az ország egyik legnagyobb bankjának vezetőjével szemben eljárnia. Azt viszont nagyon világosan kell látni, hogy ha az állam – amikor áprilisban a könyvvizsgáló által aláírt 1997-es mérlegből kiderült: az akkori 23 milliárd forintos alaptőkéjéből a Postabank 12 milliárdot elveszített – nem hozott volna olyan döntést, hogy szükség esetén 24 milliárd forinttal beszáll a bankba, akkor a felügyelet felszólította volna a hitelintézet vezetőségét a tőkehelyzet rendezésére, valószínűleg összekapcsolva ezt egy felügyeleti biztos kiküldésével. Aztán amikor a tőkehelyzet rendeződött volna, akkor a tulajdonos dönthetett volna úgy is, hogy a régi vezetőséget visszahelyezi, mondván: továbbra is abban bízik. Egy ilyen döntésbe pedig a felügyelet egyetlen esetben tudott volna beleszólni, méghozzá ha a vizsgálatai során olyan dokumentum birtokába jut, amelyek nyomán azt tudja mondani: a régi vezérigazgató személyes felelőssége az, hogy ilyen helyzet alakult ki. Hiszen ne feledjük, nem a felügyelet, hanem a tulajdonos tőkéje forog kockán. A Postabank esetében viszont eddig nem került elő olyan dokumentum – sem a KPMG, sem a felügyeleti biztosok, sem az új vezetőség nem mutatott fel ilyet -, amelynek alapján egyértelműen bizonyítható lenne Princz Gábor és vezetőtársai büntetőjogi felelőssége.
