A “fekete arany” esetében a legbőségesebb nyersanyagforrások kezdettől fogva viszonylag messze feküdtek a sűrűn lakott fogyasztási központoktól. Ezért az integrált ellátási lánc felépítése a fúrótoronytól az elosztó- vagy töltőállomásig ugyan hatalmas beruházásokat igényelt, egyúttal azonban megfelelő költségelőnyöket is ígért. Így jöttek létre először nemzeti, majd nemzetközi szinten nagy tőkeerejű konszernek. Az ezzel járó különleges helyzet monopolisztikus hatalmi visszaélés lehetőségét rejtette magában. E felismerés jegyében az amerikai legfelsőbb bíróság a Shermannról elnevezett trösztellenes törvény alapján már 1911-ben elrendelte John D. Rockefeller Standard Oil néven ismert üzleti birodalmának a feldarabolását. (Az 1870-ben alapított konszern akkoriban az Egyesült Államok csővezetékrendszerének 90 százalékát, a finomítókapacitásnak pedig 80 százalékát uralta; ilyen helyzet később már nem ismétlődött meg.)
A Standard Oil 30 kisebb társaságra történt szétszabdalásából a ma is meghatározó olajkonszernek közül három jött létre. Nevezetesen az azóta már Exxon névre átkeresztelt Esso (Standard Oil = S. O.); a Mobil (korábban Standard Oil of New York) és a Chevron (azelőtt Standard Oil of California – Socal). Legjelentősebb versenytársaikhoz tartozik Amerikában a Gulf és a Texaco, amelyek – amint a cégnevekből is kitűnik – kezdetben a Mexikói-öböl és Texas nyersolajának kitermelésére koncentráltak. Európában és nemzetközi szinten ezekkel két további konszern állt szemben saját nyersolajforrásokkal: a holland-brit Royal Dutch/Shell, amely Oroszországban és Indonéziában széles kitermelői bázissal rendelkezett, illetve a British Petroleum (BP).
Ezeket a társaságokat a szakmában “hét nővérnek” nevezték el. Venezuela, Irán, Irak, Szaúd-Arábia és Kuvait – öt állam, amely már akkor a világszerte ismert olajtartalékok több mint 60 százalékával rendelkezett – 1961 őszén megalapozta az Kőolajexportáló Országok Szervezetét (OPEC), hogy a “hét nővérrel” jobb koncessziós szerződéseket tudjanak kialkudni. Az oligopóliumok között azonban erőegyensúly uralkodott. Így a nyersolaj barrelenkénti irányára 1960-tól 1970-ig tartósan 1,80 dollár volt, ami nominálisan a négy előző évtized szintjének is megfelelt.
A mérleg nyelve először a hetvenes években billent a kitermelő országok javára. Ekkorra az ipari államok függősége az importált nyersolajtól olyan erőssé vált, hogy az időközben 13 tagúra bővült OPEC az irányárat a nagy olajmultik akaratával ellentétesen is diktálhatta. A “vevői piacról” egy “eladóira” történt átfordulással összeomlott az olajtársaságok kartellje. Ez az ipari országok fogyasztóira nézve – akik évtizedeken át hozzászoktak az olcsó energiához – elsődlegesen azzal járt, hogy emelkedtek a töltőállomási és fűtőolaj-árak.
Ám e “túlhatalmi” fázis után – amely 1974-től 1985-ig tartott – végül az OPEC-nek is kapitulálnia kellett a piaci erők előtt. Míg az általuk uralt időszakban a szervezet tagjai egyre több nyersolajat tudtak azonnali (spot) árakon eladni, s azok 40 dollárig szöktek fel, addig az ezt követő periódusban a szervezethez nem tartozó kitermelő államok – mint például Mexikó – érezhetően hozzájárultak, hogy a kínálat a kereslethez igazodjon, s az OPEC már nem volt képes hatékony árkartellként működni. A hivatalosan egyeztetett termelési kvótákat egyre kevésbé tartották be, így 1986-ra olyan túlkínálat jött létre, hogy a spot ár 10 dollár alá esett. Ezután 1987 és 1997 között az árak – az 1990. év kivételével, amikor az iraki csapatok bevonultak Kuvaitba – a 15-20 dolláros sávban ingadoztak. Újabb fordulatot az idei év hozott, amikor a gyenge ázsiai kereslet miatti túlkínálat alaposan lenyomta az árakat.
Az OPEC-en kívüli termelés felfuttatásához az olajmultik masszív beruházásokkal járultak hozzá. Ráadásul – a Shell mellett – az amerikai konszernek beszálltak az északi-tengeri olajkitermelésbe, míg a BP nagy érdeklődést mutatott az alaszkai lelőhelyek iránt. Ugyanakkor az olajkonszernek – amelyek időközben már a petrolkémia felé is nyitottak – a földgázt is felvették beruházásaik körébe. Így például a BP, miután 1987-ben átvette a Sohio (Standard Oil of Ohio) vállalatot, jelenleg az Amocót (Standard Oil of Indiana) készül integrálni, amely nemcsak a petrolkémiában rendelkezik erős pozíciókkal, de Észak-Amerika legnagyobb földgázkitermelője is. A régi nyersolajmultik sokoldalú energiakonszernekké fejlődtek, s érdekesség, hogy ezalatt a “hét nővér” közül csak egy tűnt el, nevezetesen a Gulf, amely immár a Chevronhoz tartozik.
Az olajcégek szerepe, ellentétben az olajárral, egyáltalán nem csökkent: a világ energiafelhasználásának 40 százalékával a nyersolaj a legfontosabb energiahordozó maradt, szemben a földgáz 23 százalékos és a szén 27 százalékos részesedésével. A nyersolajtartalékok azonban rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el a világ régióiban, s jelentős szakadékok tátonganak a kitermelői és fogyasztói struktúrák között. Az energiaszektor fejlődésének eddigi története mindenesetre rávilágít, hogy a piaci erők olyan kiegyenlítő megoldásokhoz vezethetnek, amelyeket egy válsághelyzet időpontjában aligha lehet előre sejteni.
