Torgyán doktor jó matematikusnak bizonyult. Ha az a szándék, hogy Magyarországon az önmagában kabinetalakításra képtelen értelmes jobbközép a radikális jobboldallal alakítson kormányt, akkor a Független Kisgazdapárt valóban a mérleg “nyelve”. Ezt a nyelvet azonban a kisgazdák vezére nem a győztes Fidesz-MPP gyönyörűségére használja. Úgy beszél – történelmi érdemeket emlegetvén -, mintha pártja nyerte volna meg a választásokat, és ebben a hangnemben igyekszik feltételeket szabni.
Óhatatlanul előbukkan a távoli múltból egy parlamenti történet. Amikor a harmincas évek elején jobbról megbuktatták az akkori Magyarország gazdaságát konszolidáló Bethlen-kurzust, a felsőház folyosóján aggódó arcok vették körül Vida Jenőt, a magyar kapitalizmus egyik oszlopát, a gyáriparosok szövetségének urát. “Mi lesz most, kegyelmes uram?” Vida felemelte az ujját és azt mondta: “Uraim, unatkozni nem fogunk!”
Európa, és benne ez a kis ország, azóta többször megfordult a tengelye körül, de az üzenet most is érvényes. A tőzsde már a választások első fordulója után felemelte az ujját. Nem a szocialisták és nem is a Fidesz miatt, hiszen mindkettőről tudni lehetett: ha másképp nem, akkor a valóság nyomásának engedve képesek ésszerű gazdaságpolitikát folytatni. Az, hogy esni, majd ingadozni kezdtek az árfolyamok, azt a félelmet tükrözte, hogy netán kis többségű kormány alakul, esetleg a populista erők bevonásával. A tőzsde a stabilitás és az ésszerű gazdaságpolitika mellett emelte fel az ujját, ami a második választási forduló utáni napon is bebizonyosodott. Amikor “a mérleg nyelve beszélni kezdett”, a börze immár mindkét kezét emelte megadóan a magasba. Rövid történetének egyik legnagyobb esését produkálta, azt érzékelvén, hogy karnyújtásnyira került egy Orbán-Torgyán koalíció lehetősége.
Nemcsak egyszerűen hiba, ésszerűtlen is lenne a Fideszt démonizálni. Jobbra nyitásának egyes stílusjegyeit és mértékét lehet bírálni, de az nem tagadható, hogy a szocialisták és a szabaddemokraták mellett továbbra is egyike maradt a magyar politika racionális, európai karakterű erőinek. Még akkor is, ha nyitása közben az erősödésért azzal fizetett, hogy leterhelte magát az irracionalitás embereivel.
Mi volt a közös Antall Józsefben és Horn Gyulában? Nem sok. De az mindenképp, hogy mindketten felismerték: a magyar gazdaságpolitika csak nagyon szűk ösvényen haladhat. Antall akkor hajtott fejet a valóság előtt, amikor 1990 végén kinyújtotta a kezét Kupa Mihály felé; Horn pedig akkor, amikor 1995 februárjában kinevezte Bokros Lajost. (Hogy a kisember bajnokának, a haza atyjának szerepében sietve megszabadultak “megmentőiktől”, az már a politika nemzetközi normavilágának része.)
Az ösvény továbbra is szűk maradt. Minden olyan kormány csődbe kergeti az országot, amely nem a stabilizációs mutatók szigorú szabályai szerint kormányoz.
Az MSZP és a Fidesz választási vitájában állandó téma volt, hogy “van-e alternatíva”. Gazdaságpolitikailag valójában nincs. Ezt a két párt gazdasági programjának stratégiai érintkezési pontjai szinte vallomás értékűen bizonyítják. Ígérni persze mindent lehet. Orbán Viktor nem tiltakozhat, ha egy futó pillanatra a fiatal Churchillhez hasonlítom, akiről Balfour, a századelő brit miniszterelnöke azt mondta: “Ígéretes ifjú politikus. Csak ki ne derüljön, hogy pusztán ifjú politikus – ígéretekkel.”
A vitában Orbán Viktornak abban volt igaza, hogy egy másfajta alternatíva persze van. Mindenekelőtt az, amely pártját megkülönbözteti minden más magyar politikai erőtől: a generációs alternatíva. Az új nemzedéké, amelynek joga és lehetősége, hogy csökkentse a késői Kádár-rendszer “reform-nómenklatúrájának” és korrupcióval fertőzött gazdasági klienshálózatának politikai túlsúlyát.
Paradox módon ezt a célt éppen most, a Fidesz legnagyobb párttá válásának pillanatában szolgálhatná a nagykoalíció. A stabilizációs gazdaságpolitika megzsarolhatatlan többségbe kerülne, ennek minden kedvező nemzetközi következményével. A második partner szerepébe szorítva a szocialista párt belső mozgása ugyanakkor kikényszeríthetne olyan személyi változtatásokat, amelyek halványítanák e párt posztkommunista vonásait, s gyengítenék a klientúra politikai támogató bázisát. Meggyorsíthatnák a hiteles szociáldemokrata párttá válás gyötrelmes folyamatát. Egy ilyen döntés ráadásul megszabadíthatná a Fideszt egy kiszámíthatatlan, a “királycsináló” szerepében tetszelgő koalíciós partnertől, és annak előre beprogramozható folyamatos zsarolási kísérleteitől.
A Fidesz győzelme valójában patthelyzet, amelyből két “menekülési útvonal” van. A nagykoalíciós megoldás a stabilitás, a kisgazda megoldás a bizonytalanság modellje.
A legendárium szerint Szókratész, a bölcs fényes nappal, gyertyával a kezében rótta Athén utcáit. A csodálkozó kérdésekre így válaszolt: “Férfit keresek Athén városában.”
Ha a mi utcáinkon bolyongana, azt mondhatná: “Államférfit keresek. Nem ígéretes ifjú politikust, még kevésbé ifjú politikust – ígéretekkel. Államférfit.”
