Rövid pár percig tartott, s az ukrán rendőrség máris léket ütött a demokrácián. Ukrán civil szervezetek tagjai Csernobil emlékét igyekeztek röplapjaikon a kijevi EBRD-közgyűlés résztvevőiben felidézni, és az atomerőművi beruházások ellen biztatni. Több napi cella lett néhányuk sorsa, miközben a védelmi tanács titkára azt nyilatkozta: rendbontók, akiket “nem tartóztattak le, és már szabadon vannak”. Mondta ezt éppen egy olyan megbeszélés alkalmával, amelyet – bár nagy érdeklődésre tarthatott számot, hiszen a csernobili szarkofág újra téma – néhány férőhelyes teremben rendezett az EBRD.
Hogy környezetéhez a bank alkalmasint jól idomul, azt az is mutatja: ha a nyilvánosságot persze nem is zárta ki, a civil szervezeteket azonban igyekezett távol tartani. Végül a megbízott bankelnök közbenjárása segített – a társadalmi szervezetek bejutottak, Csernobil hatásairól szóló anyagaik azonban már nem. Sebaj, a helyi sör és a gyártó által szponzorált Dinamo Kijev focicsapat emlékeztet; arról a faluról vannak ugyanis elnevezve, ahová tizenkét éve az atomerőmű dolgozóit telepítették.
A külső akciókat benn a közgyűlésen is vita kísérte; az utóbbi három évben rendre ugyanaz. A tulajdonosok a hitelek és befektetések megoszlását illető érdekeik összehangolásán fáradoznak, ám eközben az átalakulás “úttörői” mind kevesebb EBRD-s forrást igényelnek. Mert a bank procedúrái – igaz, jó szándéktól, a legutóbbi időkben például a korrupció kiszűrésétől vezérelve – hosszúak. És ez még hagyján; a hitelek drágák is: valamennyi ország “egyenáras”, ugyanolyan kamatokkal juthat kölcsönhöz. Az állami garanciaigények és a bank 1 százalékos kamatfelára – azaz “drága” mivolta – valójában a biztosíték az addicionalitás oly nagyra tartott elvének betartására; ha valaki kedvezőbb feltételekre bukkan a piacon, nyilván azt választja. Az EBRD így azonban minden igyekezete ellenére is kiszorul néhány országból. A bank, melynek magyarországi kapcsolatát éppen az M1-es ügye “aranyozza”, hiteleivel leginkább csak a kis önkormányzatok szemében tűnik vonzónak. Máskülönben a piacon és rajta – a nagy infrastrukturális beruházásoknál – az EIB tarol. Az unió házibankjával tehát feltétlenül érdemes az EBRD-nek, s vele a szintúgy egyre kevesebb beruházást találó Világbanknak együttműködnie. Erről született is egy memorandum – ha szerencséjük van, drága pénzüket az EIB nyerge alatt puhíthatják fogyaszthatóra. A magyar pénzügyi kormányzatnak kedves együttműködési megállapodás – tartják – nem vezet a külföldi hitelforrások leszűküléséhez, mint ahogy az egyes nemzetközi pénzügyi intézményekkel kiépült kétoldalú kapcsolatok felszámolásához sem. A várhatóan más hitelszervezetekkel bővülő egyezség egyes vélemények szerint valóban enyhet adhat az EBRD-nek, létének új – a bankot kinövő, illetve a hitelekre mostanság érdemesülő országok közötti balanszírozást sejtető – szakaszában.
A tagok némelyike másfajta megoldást szorgalmaz a problémára. Eltanulva az EBRD átmenetre alkalmazott legfőbb jelszavát, “liberalizációt” hirdetnek a kamatok terén. Úgy tartják: ideje az egyes országok kockázatait is bekalkulálni, az uniformizált árak rendjébe némi változatosságot vinni. Igaz, ez ellen rögtön több érv is szól. Egyfelől, hogy ezzel a bank tulajdonképpen nyilvánosan értékelné a hitelezett országokat, jóllehet ettől – annak politikailag érzékeny voltára hivatkozva – korábban elzárkózott. (Az átalakulás mértékét persze évente rögzíti a bank, idén ebben egyértelműen Magyarországot hozva ki győztesnek. Ezzel egyébként – bár a jelentés a választások előtti hajrában látott napvilágot – a szavazók eltökéltségén mit sem változtatott.) Másfelől az EBRD-kölcsönök versenyképessége így sem nőne hanyatt-homlok, néhány finanszírozási területet azonban legalább visszahódíthatna.
A bank mindezek mellett a túlságosan rizikós programok kiszűrése végett feljebb kívánja srófolni mércéit. Feltehetően ez egyúttal esély arra, hogy a portfoliójában elhatározott arányokat, így a legfejlettebb tíz ország részesedését az ezredforduló után a jóváhagyott hitelekből 30 százalékra turbózhassa.
