Évtizedes pénzhiányt old meg a Wés Rt.-vé vált egykori Szolnoktejnél a küszöbön álló tőkeemelés. A kilencvenes évek elején meginduló tejipari privatizáció a Szolnoktejet viszonylag nagy, jó alapanyag-beszállítói és piaci lehetőségű cégként érte. A környékén könnyen és alacsony költséggel tudta begyűjteni a tejet, és a legvonzóbb fővárosi piac közelsége is előnyt jelentett számára. Ezek az elvi előnyök azonban fokozatosan elenyésztek a magánkézbe került és dinamikusan terjeszkedő vetélytársakkal szemben. Ugyanis a Szolnoktej a meglévő értékesítési lehetőségeit is csak az eredményét rontó hitelekből tudta fenntartani. Terjeszkedni pedig további kölcsönökből tudott, s így árbevétel-bővülése ellenére is egyre növekvő veszteségeket kellett lenyelnie.
A helyzet 1995-re kritikussá vált: a cég kötelezettségei már messze meghaladták az olvadó saját tőkét. A tulajdonos Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. nem emelt tőkét, a hitelezők pedig megelégelték a helyzetet. Az adóhatóság és a Kereskedelmi Bank (a mai K&H elődje) 1995 őszén lefoglalta a társaság termelőkapacitásait. A Szolnoktej eszközeit az a Wés Rt. vásárolta meg, amely már az év júliusában színre lépett: akkor szerezte meg ugyanis a Szolnoktej kisújszállási sajtüzemét. A vállalat tevékenysége így 1995 végétől lényegében a Wésben folytatódott. Utóbbi céget 1995 áprilisában hozták létre, 50 millió forintos alaptőkével (ebből 35 millió volt a készpénz). Ebből a sajtgyárat úgy-ahogy lehetett volna finanszírozni, de az időközben megszerzett alapgyárat már nem. Valószínűleg már ekkor alaptőkét kellett volna emelni, mert ennek hiányában szinte borítékolható volt az eladósodás és a vagyonvesztés. Ez azonban mindmáig nem történt meg. A Wés Rt. tulajdonosai jól láthatóan nem voltak bőviben a tőkének, különben aligha hagyták volna, hogy a társaság a drága forgóeszköz-hitelek miatt százmilliókat bukjon, és így a vagyonuk évről évre leértékelődjék.
A Wés Rt.-t a mai napig összefüggésbe hozzák Máthé László nevével. Az eddig feltárt bizonyítékok alapján azonban nem igazolható, hogy a szocialista párti üzletember valaha is komoly szerepet játszott volna a cég irányításában. Bár érdekeltsége egy darabig kisebbségi részvényese volt a cégnek, ám ha komolyabb köze lett volna a Wéshez, aligha okozott volna gondot számára a társaság minimális kistafírozása. A “nagy kapcsolatra” ráerősített a Wés balul kiütő Űrgammák üzlete is. Ennek a füstje nagyobb volt mint a lángja, hiszen a műsor által népszerűsített IQ “energiaital” átütő siker esetén sem tudta volna kirántani a Wést a bajból. A cég helyzete inkább azt mutatta, hogy a “kis kapcsolat” is hiányzott, hiszen a mutatói egyre lehangolóbb képet festettek, s egy jelentős tőkeinjekció hiányában mind közelebbinek tűnt a szomorú vég.
Információink szerint a Wés már az olasz befektetők színrelépése előtt megpróbált vevőt keresni. Érdeklődő volt is a vonzó kapacitásra. A legígéretesebb tőkeerős tejipari cégek azonban igen óvatosan közeledtek a rossz pénzügyi helyzetben lévő társasághoz. Az átvilágítással, helyszíni audittal tarkított vizsgálódási igényük fél évig is eltartott, s volt olyan jelentkező, aki ezen időszakra kizárólagosságot kért a maga számára.
A rejtélyes Dicobe céggel való házasság kezdete jóval prózaibb, mint amit az eddigi sajtótalálgatások tudni vélnek. A Dicobe mögött álló tulajdonosok az Olasz-Magyar Kereskedelmi Kamarához fordultak itteni tejipari befektetési lehetőség után érdeklődve. A kamara a jó olasz nyelvtudással és ismeretségekkel bíró résztulajdonos, Szilvás Zoltán elnök-vezérigazgató cégéhez irányította elsőként a jelentkezőket. Az éppen tőkét kereső Wés december közepén kezdett tárgyalni az olaszokkal, akik jóval gyorsabban döntöttek a vásárlásról, mint a többi hezitáló jelölt. A tárgyalások közben merült föl egyébként annak a lehetősége, hogy a tejipari cég reklámhordozóként fociklubot keressen, s így került szóba a Ferencváros, amelyre akkor már több érdeklődő is jelentkezett. A gyors döntésektől láthatóan vissza nem riadó olaszok ez után tettek ajánlatot a Fradira, amely üzlet nagyságrendje végül messze megelőzi a Wés-befektetést. (A 25 millió dolláros belépésükről a Ferencvárosba annak közelgő küldöttgyűlése dönt majd.)
Szilvás Zoltán tájékoztatása szerint a kész – és várhatóan húsvét után aláírandó – szerződés szerint a Dicobe 10 millió dollár értékű tőkét pumpál a Wésbe, s ennek fejében, 75 százalékot meghaladó részvényhányadával, gyakorlatilag a cég kizárólagos irányítójává válik. Az olaszok belépése előtt Szilvás Zoltán megvásárolta tulajdonostársaitól azok részvényeit, így a tőkeinjekció után a cég egyedüli kisebbségi részvényese lesz. A Dicobe ragaszkodott ahhoz, hogy az egykori tulajdonosok közül valaki bennmaradjon a cégben. Szilvás Zoltán azonban 3 évig nem adhatja el a részesedését, vagy ha igen, akkor csak a főtulajdonosnak, az általa meghatározott áron. A tőkeinjekcióból a cég kifizeti az elmúlt két évben már jócskán egymilliárd forint fölé kúszott, túlnyomórészt rövid lejáratú hiteleit. Az elnök-vezérigazgató tájékoztatása szerint a fennmaradó részből 400-600 milliós forgótőkéhez jut a társaság a termelés saját finanszírozására, a többit pedig fejlesztésre fordítják.
A lényegében fiókcégként működő Dicobe mögött álló olasz-amerikai tulajdonosok eddig szinte semmit sem árultak el valódi tőkehátterükről és érdekeltségeikről. Szilvás Zoltán szerint ugyan nem a Wés lesz első tejipari befektetésük, de ebből még nem következik, hogy a magyar céget szakmai – és nem pénzügyi – vállalkozásként kezelik majd. Egy forgótőkével ellátott, viszonylag korszerű gépparkú és jó földrajzi adottságokkal bíró Wés persze egy pénzügyi befektetőnek is komoly hasznot hozhat, ha arra – már rendezett állapotban – sikerül vevőt találni. Így ma még nem lehet egyértelműen megjósolni, hogy a Wés képes lesz-e a tízmilliárdosok élcsapata mögé felkapaszkodni középcéggé, vagy azok valamelyikébe beolvadó feldolgozóvá válik néhány év múlva.
